II. Átvernek, de rohadtul

Sziasztok!

Február óta nem jelentkeztem, ami kicsit gáz, de mentségemre szóljon, kábé egy betűt nem bírtam leírni. Most kezd el visszatérni a kedvem az íráshoz, ha lesz elég erőm és ihletem, akkor A feláldozhatót is tovább írom, de egyelőre a Koronázatlan király [Mindenki megérdemel egy esélyt] van tervben.

Kicsit félve töltöm fel ezt a részt, mert az előzőt sem olvastátok valymi sokat, de remélem, ez a tizenhat oldal most több olvasót talál! Ha soknak találjátok egyszerre, kérlek, jelezzétek, és akkor majd kisebb részletekben teszem fel a részeket! Én nagyon szeretem írni, és higgyétek el, jó sztori lesz. Kérlek, adjatok nekem egy kis esélyt, egy kis kedvet, mert az utóbbi időben igen csak kevés visszajelzés érkezett. Igen,igen, én sem vagyok a legaktívabb, bevallom...

Szóval kellemes olvasást kívánok!

A visszajelzésekkel csak bátran, szívesen fogadok minden tanácsot!

xoxo

Avagy a rész, amiben Ashton elmondja nagy titkát, Leo pedig megismerkedik Ash faterjával.

Sose bízz meg egy bandavezérben sem.

Azt hittem annál szörnyűbb már nem is létezik, hogy Dominic készíti a vacsorát, amíg Adam dolgozik. Hatalmasat csalódtam önmagamban, még mielőtt megszületett bennem ez az elmélet, hogy márpedig Dom nagyon rossz szakács, Ash nem volt az életem része. Abból már eleve semmi jó nem származhat, ha ezek ketten együtt sürögnek-forognak a konyhában, de még mikor együtt is vonyíkolnak…

Annyira belemelegedtek az éneklésnek csúfolt nyekergésbe, hogy az üvegajtó előtt Blue is keserves vonyításba kezdett, mintha csak azért sírna, hogy maradjon csöndben ez a két idióta. Mivel én nem terveztem kivenni a részem semmiféle segédkezésben, ezért letelepedtem Adammel szemben a fotelbe. Egy halom papír pihent a dohányzóasztalon, ő pedig még a felénél sem tartott. Ki gondolta volna, hogy gyermekpszichológusnak ennyi dolga van? Én mindig azt hittem, Adamnek nincs más dolga, csak meghallgatni mindenkinek gondját-baját, aztán szépen pápát int. De ahogy egyre inkább részese lettem az életének rájöttem, hogy ez egyáltalán nem így van.

Elgondolkodva figyeltem minden mozzanatát. Olyan óvatos, mintha a papír és a laptop is élne. Hozzánk is gyengéd vajon, csak nem tűnik fel? Tényleg ennyire silányok az érzéseim?

– Azt hittem, majd te is besegítesz a főzésben. Miért döntöttél másként? – kérdezve felpillantva a laptopja mögül. Vállat vontam.

– Nem esett jól.

– De behúzni egyet Olivernek jól esett? – kérdezte érelemmentes hangon. Szemet forgattam. Alapvetően jó emberismerő vagyok, így elég hamar sikerült kitapasztalnom Adam pszichológiáját is. Érelemmentességgel vesz rá az érzelmes válaszra, vagyis csak próbálna rávenni, mert én képes vagyok visszanyelni az érzéseimet. Lassan abban sem vagyok biztos, hogy dühön és keserűségen kívül érzek-e mást.

– Igen, jól. Szerintem jól állt neki a tampon.

– Leo, ez nem vicces. Ha az igazgató nem nézi, hogy ismerősök vagyunk, egész pontosan ő az apám legjobb barátja, feljelentettek volna. Engem azért, mert nem végzem rendesen a feladatom, az iskolát meg azért, mert nem ez az első eset. Mit mondott neked, ami felhúzott?

– Semmit. Irritált a képe.

– Ismerlek, nem ütsz meg senkit ok nélkül.

– Akkor ne adj okot rá most sem. – Ez csak véletlenül szaladt ki a számon, képzeletben százszor is egy sziklafalnak vágtam a fejem. Adamet mintha pofon vágták volna, az arca eltorzult, a pupillái kitágultak, a keze ökölbe szorult. Nem akartam ezt mondani…soha sem mondtam volna ilyet, ha nem bosszantott volna fel már a nap elején.

– Sosem ütnél meg – suttogta rám nézve. – Ugye?

– Amíg nem adsz rá okot, addig nem. – Bassza meg, megint olyat mondtam, amit nem kellett volna. De…kellő távolságot kell tartanom. Kell a távolság. Legalábbis az eszem ezt diktálta.

Adam arca megrándult, de nem úgy, ahogy szokott. Nem a visszatartott mosolya miatt, sokkal inkább a visszatartott érzelmek miatt. Felsóhajtott, majd hátradőlt. Összehúzott szemöldökkel figyeltem, ahogy egész teste rázkódik a néma nevetéstől.

– Tudod, mindig azt hittem, hogy rajtad könnyű lesz kiigazodni – sóhajtotta. – Már húsz éve a szakmában vagyok, rengeteg gyerekkel volt dolgom. De rajtad nehezebb kiigazodni, mint hittem. Romba döntöttél harminc évnyi tanulást alig négy év alatt, én pedig mosolyogva hagyom – mondta, majd rám emelte a tekintetét. – Boldogan visszaadnám a diplomámat, ha ezáltal megismerhetnélek.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ezt te is akarod – ráztam fejet, majd felsóhajtottam, és két térdemre támaszkodtam.

– Pedig biztos lehetsz.

– Mielőtt egymás nyakába borulnátok, nem akartok megteríteni végre? – kérdezte Dom a konyhából csípőre tett kézzel. Szemet forgattam, és bár nem állt szándékomban segíteni, de felálltam, hogy megteríthessek. Ezt utáltam a legjobban a világon, a nénikémért mindent megteszek.

Ash meglepően csöndesen álldogált a sarokban, tőle ez teljesen idegen. Ha nálunk van, állandóan jár a szája, folyamatosan röhög, videójátékozik, most pedig úgy állt ott, mint a megbüntetett kisgyerekek. Mutatóujját rágta, folyamatosan egy irányba nézett üveges tekintettel, közben valami idegen – talán francia – nyelven motyogott valamit az orra alatt.

– Te miért vagy ilyen búval baszott? Az előbb még Dommal vonyíkoltál – kérdeztem letéve az utolsó evőeszközt is a tányérok mellett. Mint akire jeges vizet öntöttek, megugrott és hátra hőkölt, ha nincs ott a fal, hogy megfogja, telibe hátra vágja magát. Rémült szemekkel nézett rám, én pedig felvont szemöldökkel, értetlen képpel bámultam őt. – Húha, ennyire rémisztő vagyok? – kérdeztem végigmérve ziháló testét.

– N-nem – dadogta. – Csak elbambultam.

– És min képzelegtél? A meztelen testemen? – Bár viccnek szántam, Ash feje átváltott paradicsom színbe. – Oh, haver…

– Leo…

– Ez csak vicc volt – mondtam összevont szemöldökkel. – De jó tudni, hogy rólam képzelegsz, szűzike.

– NEM képzelgek rólad, seggfej – morogta. – Zavarba ejtő a kérdésed!

Hát persze, hisz’ zavarba ejtően szexi vagyok. Ezt mindig is tudtam, sőt, egyenesen tisztában voltam vele. Nem mellesleg Ash mindig ilyen kis szűziesen viselkedett, ezt pedig általában csúnyán kihasználtam saját magam fényezésére. Mint most is.

Majdnem egy órán keresztül gubbasztottam a megterített asztalnál és csak néztem az illatgyertyák halovány fényét, miközben olyan képet vágtam, mintha éppen a száz kilós matektanárunk feküdt volna fel az asztalra előételként. Egyrészt: a gyertya valami teljesen másra hasonlított – más is jutott róla eszembe –, mint amire kéne, másrészt: szörnyű szaga volt. Mint az odaégetett pörköltnek, egyszóval az egész gyertya szörnyű volt. Mellettem Ash éppen elunta az életét és az anyjával írkált, néha megbabrálta az asztalon díszelgő virágnak nevezett akármit.

– Mizu? – kérdeztem megrúgva az asztal alatt, mire fáradt fejjel felém fordult és felsóhajtott.

– Semmi. Unom az életem.

– Ha elmondanád miről képzelegsz velem kapcsolatban, rögtön feldobnám az estét – húzogattam a szemöldököm, ám a beszólásom koránt sem úgy sült el, ahogy szerettem volna.

– Ha nem lennél ekkora pöcs, még bele is mennék – sóhajtotta, majd ismét elfordult tőlem. – De nem akarok az alkalmi kurvád lenni.

– Ashton? – kérdeztem fülig érő szájjal, de ő ezt persze nem látta. – Te most szerelmet vallottál nekem?

– Nem – dünnyögte. – Éppen most vallottam be, hogy buzi vagyok.

– Hurrá! – vigyorogtam magamban. – És most?

– És most mi?

– Az előbb azt mondtad, aszexuális vagy.

– Nem, az előbb azt mondtam, hatalmas pöcs vagy.

– Hm, stimmel.

Na, mit mondtam? Ashton meleg, csak valamiért nem akarta bevallani sem magának, sem nekem, ami kicsit azért elszomorít. Általában én vagyok az első, aki tud mindent vele kapcsolatban. Bár ő a postagalambunk, tehát nem csoda…

Ashtonnak mindig ugyanaz a dolga, ami ma este lett volna – és mennyivel izgalmasabb lett volna –, hogy pár emberemmel elmegy egy másik bandához üzletelni vagy teázni, ez attól függ, miért küldöm. Most nem valami örömhírrel küldtem volna Los Angeles másik végébe. Meg kell akadályoznom az áruszállítást. És ehelyett mit csinálok? Várom a nevelőapám kurva nővérét, a félkegyelmű férjét és az autista lányát. Remek partinak ígérkezik. És még Dom is itthon van…

– Leo?

– Hm?

– Neked meddig tartott elfogadni?

– Mit?

– Hogy más vagy. – Ismét felém fordult. A szemeiben a kíváncsiság tükröződött, anno másfél éve az én szemeim is így csillogtak, amikor felfedeztem magam…igen, fogalmazzunk így. Rájöttem, mi fán terem a szórakozás.

– Úgy, hogy nem igazán érdekelt – feleltem felhorkantva. – Az emberek mindig annyit agyalnak azon, vajon mit fog szólni a másik? Kit érdekel! Élj, szórakozz, rosszalkodj! A franc se fog rá emlékezni. Amiről pedig anyád nem tud, az nem is fáj neki – vontam vállat. Ash sarkában apró mosoly bújt meg. Valahol tudta, hogy van némi igazság abban, amit mondok. Egyszer vagy tinédzser, később nem teheted meg azokat a gyermeki csínyeket, amiket most, és ezt Ashton is tudta. Tény, nem lehet könnyű úgy egy banda tagjának lenni, hogy az anyád egy ügyvéd és előbb tudja, hogy rosszbe keveredsz, mint te magad, nem mellesleg a legjobb barátod ellen dolgozik, de néha fel kell rúgni a szabályokat és úgy élni, ahogy neked jó, nem pedig anyádnak. Anyád már volt tinédzser, most te vagy.

Az én anyám hasonló tini volt, mint én; drogozott, ivott és szexelt mindenkivel, aki csak az útjába akadt – javarészt férfiakkal és öreg fószerekkel. Hatalmas rajongótáborral rendelkezett, a pasik megőrültek érte. De mire ment vele, ha ez lett a veszte? Alig tizenhét volt, mikor megszült engem, tehát alig lenne harmincöt éves. Még Adamtől is fiatalabb volna… Anyám furcsa vágyat érzett arra, hogy idegenek elégítsen ki, mikor kicsi voltam, csak annyit mondott: ,,Te nem érted ezt a szenvedélyt. Majd ha nagyobb leszel, megtapasztalod.” Igen, így is volt. Néha elszomorít, hogy semmivel sem lettem különb az anyámtól, aki nem elég, hogy kurva volt, de hagyta, hogy a gyereke is sínylődjön mellette. Anyám egy lapon sem említhető Dr. Kucherrel.

Mikor anyámnak már csak napjai voltak és vékony teste szinte már beleolvadt a kórházi ágy papírvékony matracába, megjelent a bátya, akit azóta sem láttam ismét. De…talán rá hasonlítottam külsőre a leginkább. Gyönyörű napbarnított bőre volt, az idő természetes melírt szőtt a hajába; néhol még gyermekien szőke volt, néhol meg egészen sötétbarna. Annyi különbség volt kettőnk között, hogy neki csak egy szeme volt szürke, míg nekem mindkettő. Felemás szemei voltak; egyik mézbarna, a másik kékes-szürke. Szép csávó volt.

– Megérte ez neked, Lena? – kérdezte szomorú mosollyal az arcán az önkívületiállapotban fekvő anyámat. Én egy kicsit távolabb anyám ágyától egy kis asztalnál ültem és olvastam. Azt is magamnak köszönhettem, hogy négy évesen már tudtam olvasni, nem anyámnak. Felém fordult a bátyja, Marc, majd fejet rázott. – Hát ezért szöktél el otthonról, hogy megszüld ezt az árvát? És most van szíved magára hagyni? – kérdezte még mindig a fél-kómában fekvő anyámat, aki csak nyöszörögni bírt, a sok fájdalomcsillapító és nyugtató keverékétől. Marc felém lépett, majd leguggolt hozzám. – Te vagy Leo, igaz? Marc vagyok, anyád bátyja. Tudod, mélységesen elítélem anyádat, így téged sem vihetlek magammal. De, ha jó leszel és nem válsz olyanná, mint anyád, egyszer még a hasznodra lehetek.

Ez volt az utolsó emlékem arról a katyvaszról, amit mi most tinédzserségnek hívunk. Anyám a tini lét és a felnőtt élet közötti vékonyka határán állt, amikor meghalt. Esélye sem volt rájönni, mekkora hülye ribanc volt. Én viszont tisztában vagyok a saját…fogyatékosságaimmal és képességeimmel, ezért merem élni ezt az életet. Emellett, sosem mondtam senkinek sem, hogy ismerem bármelyik élő rokonomat is, például Marcus Rosewoodot. Akkor mi előnyöm lenne? Különben is, olyan lettem, mint az anyám, így szinte biztos, hogy telibe leszarna a csávó.

– Ahhoz képest, hogy mi jár a fejedben, elég könnyen veszed a dolgot.

– Tessék? – kérdeztem felocsúdva. Ash arcán halovány mosoly tűnt fel, közben halkan felsóhajtott. – Te is átmentél pszichológusba, vagy mi?

– Nem kell ahhoz diploma, hogy olvassak benned – vont vállat. Adam bármit megadna azért, hogy csak egy kicsit is megismerjen, Ashton számára pedig nyitott könyv vagyok? – Nyugi, ettől még nem lettél gyengébb. Mindössze…én tudom, milyen érzés, mikor más akarsz lenni, mint a szüleit, mégsem megy. – Már éppen reagáltam volna, amikor megszólalt a csengő. Ahányan voltunk, mind egyszerre nyögtünk fel, Blue pedig az ajtó előtt keserves vonyításba kezdett. Adam felsóhajtott a nappaliban, majd gyorsan elpakolta a cuccait.

– Oké – vett mély levegőt. – Fiúk, öltözzetek át! Dom, tálalj! Blue, csönd odakint! – Úgy tűnik a kutya hallotta, mert abbahagyta a keserves sírást. – Én pedig ajtót nyitok.

– A kurva életbe… – nyögtem fel, miközben lerántottam magamról a pólóm. Ashtonnak ideje sem volt elpirulni, mert az övét is gyorsan lekaptam róla és a mosókonyha felé kezdtem lökdösni.

– Haveeeer – nyekergett tovább bent a mosókonyhába. – Mit csinálsz?

– Tiszta pólót keresek. – Ezzel rövidre zártam a témát. Ha az emlékeim nem csalnak, akkor van itt egy csomó összehajtott póló, amit még reggel fel kellett volna vinnem, de túl lusta voltam hozzá… Igazam is volt, a mosógép tetején ott pihent öt, csinos, tiszta, rocker póló. Egyet magamra kaptam, egyet pedig Ash felé nyújtottam. Úgy nézett a pólóra, mint egy adag penészes sajtra.

– Ugye…nem képzeled, hogy én ezt felveszem?

– Van szólásszabadságod?

– Van?

– Lófaszt. Fogd be, és öltözz!

Miközben vártam, hogy Ash felöltözzön, próbáltam lélekben felkészíteni magam az Em nénivel való közös vacsorára, csevejre és…egyáltalán a kellemetlen társaságára. Már hallottam is, ahogy mézes-mázos hangon köszönti Adamet és Domot, majd mindkettőt cuppanós puszival üdvözli. Fúj… Előbb hagynám, hogy Dominic megpusziljon, minthogy ez a banya… Oké, oké, Dom sem jobb. Inkább elmosok ezer edényt. Vagy elolvasom a Rómeó és Júliát.

Nagyot sóhajtottam, majd Ashsel a nyomomban, álmosollyal az arcomon, kiléptem a mosókonyhából. Em néniék éppen helyet foglaltak és már nagyban folyt a bájcsevej Dommal, Adam pedig szemforgatva sietett el mellettem, hogy kihozhasson egy üveg bort a mosókonyhából? Az oké, hogy ott hűvösebb van, de bor a mosókonyhában? Inkább nem kérdeztem semmit, csak magammal rángattam Asht az asztalhoz, ahol Em néni már várt minket.

Nem volt csúnya, de valahogy…szóval szép sem, vagy ha szép is, hát mű volt. Hosszú, platinaszőke haja volt, feltöltött szája, műszempillája, felvarrt melle és a többi…ami szépséghez kell egy nőnél. Sosem értettem, ez miért jó. Oké, adjon magára, de ez olyan mű. Mintha egy robotot lesnék. Nem mellesleg elmúlt negyven, mégis fiatalabbnak akart látszódni Adamnél. Több kevesebb sikerrel ment is neki.

– Leonardo drágám! – Nem volt semmi a világon – ismétlem, semmi – amit jobban gyűlöltem annál, mint a teljes nevemet használják – jó, talán Domot. Teljes nevemen Leonardo Rosewood vagyok, ami elég spanyolosan hangzik. Nos, anyám félig-meddig spanyol volt, az apámnak is vannak spanyol felmenői, de ettől még elég hülyén hangzott. Eldöntöttem, ha megkaphatom Adam nevét, simán a Leo Walker mellett voksolok majd. – Hogy vagy, életem? – Természetesen nem emelte fel a műseggét, hogy üdvözöljön, szerencsére.

– Soha jobban – mondtam tettetett jókedvvel. – Szia Naomi! – köszöntem a komoran maga elé meredő kislányra, aki alig tizenkettő, de képes olyan üveges tekintettel átnézni az emberen, hogy még én is beparázok. Ám hiába köszöntem, Naomi felém se nézett.

– És te ki vagy? – kérdezte Em néni Asht méregetve.

– Leo barátja – felelte kissé kipirulva.

– És mióta vagytok együtt? – Ez a kur…akarom mondani Em már rég óta tudta, hogy biszex vagyok, és nekem aztán tényleg mindegy melyik lukból fúj a szél, de persze a hangjában ott bujkált a már jól megszokott homofóbia halk szimfóniája. Hm, olyan gyönyörűen nyekergős ilyenkor a hangja!

– Nem a párom, a barátom – biccentettem felé még mindig mosolyogva, majd intettem Ahnek, hogy üljön le az asztalhoz. Ő pedig jó kiskutya lévén le is ült.

– Oh, pedig…

– Emily! – Adam nagyon ügyesen bánt a hangokkal, a hanglejtésével, a hangszívével, a mimikájával. Csak akkor érezted ezt a kedves, mély, duruzsoló hangot fenyegetésnek, ha nagyon jól ismerted minden apró jelét a dühének. Most enyhén szólva dühös volt a felesleges fecsegés, meg úgy az egész látogatás miatt.

– Ugyan, Adam! Tizenhat éves, biztosan szerelmeskedik. – Szerelmeskedni… Csakis azt szoktam. – És te Adam? Van már valakid? Dominic?

– Dom egyedül fog meghalni – szúrtam közbe, mielőtt Adam válaszolhatott volna.

– Hé! – kiáltotta Dom valahonnan a konyha környékéről.

– Nincs senkim, Emily – felelte végül Adam mosolyogva, de elég idegesen szorította a boros üveget. – És mindannyian jobban járunk, ha hanyagoljuk a témát.

– Mi bajod ezzel?

– Oké, inkább nyögd ki, mit akarsz! – vágtam tenyerem az asztalra, mire mindenki megrezzent, kivéve persze Naoimit, aki lehet fel sem fogta, mi folyik körülötte. – Elég szar napunk volt, szóval erre nem igen van idegzetünk. Mondd, miért jöttél, csak úgy nem toppansz be. Eldöntöttem ugyan, hogy nem fogok közbepofázni, de a hangszíned már kihoz a sodromból! – Em elhúzta a száját, majd hátradőlt a székében egy ,,Chö!”-t hallatva.

– Én csak családias légkört akartam teremteni, és lám! Nekem esnek.

– Családias légkör? Nem gondolod, hogy ezzel röpke húsz évet késtél? – kérdezte Adam letéve az üveget. – Igaza van Leo-nak, ok nélkül sosem jelensz meg. Pénz kell? Részvény? Mi?

– Csak az öcsémmel szeretnék lenni!

– Mindig is szar színész voltál – legyintett Adam, miközben másik kezét a zsebébe csúsztatta és kivett belőle egy dugóhúzót és az asztalra vágta.

– A fiad miatt jöttem.

– Melyik miatt?

– A kisebbik. – Bezzeg most már nem vagyok ,,Leo drágám”, mi? Most már csak az öccse fia vagyok, aki nem elég, hogy nőzik, de iszik és drogozik is, ó, és a pasikat sem veti meg. – Hallottam a mai esetről. Ez tűrhetetlen. Szégyen. A mi családunk nem ilyen.

– JÓ – vágta az asztalra a kezét – ideje NEM vagyok a család tagja, Emily. Rémlik? Majdnem húsz éve. Akkor kit érdekelnek?

– Részvényed van a családi vállalkozásban.

– Ez zavar? Eladom neked! A duplájáért, amennyit a hónapban kapok érte! Ettől majd jobb lesz és leszállsz a fiamról?

Miközben a két Walker között dúlt a veszekedés, Ash megbökött, sőt, rángatta a nadrágom, hogy végre rá figyeljek. Mikor ránéztem, az arca elég rémült volt, a telefont nyújtotta felém.

Axel

Ashton! Hatalmas baj van! Szólj a főnöknek,

hogy itt vannak Benji-ék és kurva nagy balhét csapnak! SIESS!

Ez aztán igazán jó. Megtalálták a bandát, valaki elkotyogta, hogy ma este Axel összehívja a srácokat és megbeszélés lesz nélkülem. Ez a pöcs meg kihasználja, hogy nem vagyok ott. Ekkora görényt! Csak érjek oda…kicsinálom!

Mit sem foglalkozva a két balhézó Walkerrel felrántottam Asht a székről, majd magammal rángattam. Lekaptam a fogasról a kabátom, Ash is a magáét, és már neki is vágtunk az izgalmakat rejtő éjszaka kínzó hidegének. Nem volt még olyan hideg, de az esték kifejezetten hidegek voltak, főleg, amikor fúj a szél. Most szerencsére nem fújt, könnyebb volt a sötét utcák között rohanni, mint a szembeszél ellen szegülni. Ilyenkor áldottam a lábaimat a gyorsaságomért – pedig sosem szerettem futni –, de Ashton sem panaszkodhatott. Nem volt lemaradva, mindig fej-fej mellett haladtunk. Hogy Adam mit szólt majd, ha valamikor hazaesek – már ha hazaesek – azt nem tudom, nem is érdekelt, a bandám volt a legfontosabb. Nem akartam, hogy bajuk essen.

Öt utcával később egy zsákutcába kanyarodtunk, ahol éppen nagyban folyt a két csapat közti verekedés. Elhagyatott rész volt, nem féltek, hogy rendőrt hívnak, bár így is benne volt a pakliban, hogy véletlenül meglátják őket. A sikátor másik oldalán egy hatalmas raktárépület volt; az volt a mi kis rejtekhelyünk, de a többiek nem engedték, hogy a fal másik oldalára kerüljenek. Lihegve álltunk Ashsel a sikátor elején, kellett egy kis idő, hogy szusszanjunk, a nagy verekedésben és anyázásban fel sem tűnt senkinek, hogy már ott állunk.

– Benji! – kiáltottam el magam, mire hirtelen a verekedések abbamaradtak, a két banda szétvált, a tömeg közepéről egy teljesen ép, vigyorgó srác lépett elő, mögötte egy tejfölszőke csaj kullogott. Bárhol megismerném a mai után: Oliver nővére, Ashlyn. Ugyanolyan nyegle megjelenése volt, mint az öccsének, talán már inkább az anyja alkoholtól ráncos, a drogtól tönkrement, megöregedett énjére hajazott. A csaj kemény függő lehetett. Ellenben Benji dagadt a sok szteroidtól, a vigyora kilométerekről csillogott, a ruhái újak és márkásak voltak. Mit nekünk Adidas? Gucci!

– Leo, hát megjöttél! Már vártunk! – mondta mézes-mázos hangon, de azért öt méterrel távolabb állt meg. Ashlyn mellé állt, majd vörös szemével engem pásztázott. Biztosan mesélt rólam itthon Oliver, mert mérgesen hozzám vágtázott, majd jó erősen behúzott nekem.

– Ezt az öcsémért kapod! – Visszakézből a falhoz csaptam a csajt, csak úgy repült, mint egy papírrepcsi. Nem lehetett benne több harmincöt kilónál. Senki sem sietett őt felsegíteni, Ash sem mozdult, rá sem mert nézni, helyette óvatosan a hátam mögé bújt. Benji is megvetően mérte végig a híres barátnőjét.

– Nos, a barátnőd félbeszakított – tártam szét a karom vigyorogva. – Éppen egy családi vacsit kellett ott hagynom, engedd is meg, hogy köszönetet mondjak! A nagynéném szörnyű társaság. Megmentettél attól, hogy halálra unjam magam. Ugye te nem azzal akarsz fenyegetőzni, hogy ismét halálra untatsz? – kérdeztem még mindig vigyorogva, mire a bandám röhögni és kuncogni kezdett. A két oldal ismét egymásnak feszült, de engedély nélkül nem mertek belemélyülni a veszekedésbe. Benji is szivárványos kedvében volt; először kisápadt, majd elvörösödött. Ökölbe szorította a kezét.

– Állj le a drogkereskedelmemről, Rosewood!

– Különben? – kérdeztem egyik szemöldökömet felhúzva. Úgy tűnt, nem igazán készült észérvekkel, de azért összenyögött valamit.

– Különben…majd meglátod!

– Mindent értek.

– Ne akard, hogy rád szabadítsam az oroszokat!

– Juj, még a végén alkoholmérgezésben múlnék ki! – ráztam a fejem csalódottan. – Túl szép halál lenne nekem, igaz? Nyög ki végre, mi a búbánatos kurva anyádat keresel itt, és miért packázol a bandámmal? – kérdeztem nagyot sóhajtva. Ashlyn még mindig a fal tövében kínlódgatott, nem bírt lábra állni. Úgy döntöttem ott hagyom, csak hogy legyen mit a fejemhez vágnia az öccsének. Hátha megint berág rám.

– Oh, a kis hírnököd nem mondta? – Ismét az az undorító vigyor a képén. Összevont szemöldökkel fordultam hátra, Ash lapított. Rám sem nézett.

– Micsodát? – kérdeztem, még mindig Asht figyelve.

– Kurva nagy bajban vagytok – mondta. – Bejössz az öregnek. Felkeltetted az érdeklődését – húzogatta a szemöldökét. – Tudod, nála, hogy megy; vagy vele vagy ellene.

– Az öreg baszogassa a fiát – morogtam, mire összevonta a szemöldökét. – Nem fogok a saját bandám ellen harcolni, úgyis ez lenne a vége, igaz? Ezt akarod Benji, hogy az alvilág ellen forduljak. Hagyjam, hogy beszivárogjanak az új drogok a bandákba, aztán mindenki kinyír mindenkit. Én nem te vagyok.

Nem hatottam meg, ugyanolyan önelégült képet vágott, mint előtte. Hirtelen egy kisebb srác – olyan tizenhárom éves lehetett, kicsi volt, sovány, vörös hajú és szeplős, amilyen cuki, tuti, hogy fiatalabb – rohant el mellettem, majd tértére támaszkodva, oldalra fordulva – hogy ne pucsítson be nekem, jaj, de ari – kezdett bele a hírbe.

– F-főnök! – lihegte Benji felé fordítva a fejét. – Jönnek a zsaruk!

– Jaj, de jó – sóhajtottam egy pillanatra lehunyva a szemem. – Gyerünk, barmok, mit lestek? Menjetek már! – kiáltottam rá a két csapatra, mire ahányan voltak, annyi fele szaladtak, Benji-vel az élen. Szerencsétlen csajszit meg ott hagyták még mindig a fal tövében szenvedve. Nagyot sóhajtva léptem oda hozzá.

– Mi nem megyünk, Leo? – kérdezte Ash mögém lépve. Leguggoltam a csaj mellé, majd magam felé fordítottam az arcát.

– Nem. – Ashlyn nem volt magánál, elájult vagy bealudt, nem tudtam eldönteni. A karján éktelenkedő piros kis pötty arra utalt, hogy a csaj nem tiszta. Az arca sápadt volt, csontos, egyáltalán nem nőies, sőt, még csak szép sem. Egyszer talán gyerekkorában, amikor pufókabb volt, akkor talán szép volt. De most a smink sem segített rajta, pedig volt rajta bőven. A szemhéja csillogott a sok glittertől – azért ezt még tudom, micsoda – a szája vastagon ki volt rúzsozva, a tusvonala majdnem a szemöldökéig nyúlt, és a vakolatból is jutott rá bőven. A haja festett volt és száraz, ápolatlan, beteg. Ahogy a gazdája sem volt éppen egészségesnek nevezhető. – Be vagy szívva, mint állat, hah? – kérdeztem lenézve a hortyogó lányra, mire megremegtek a műszempillái. Próbált nem lemaradni Benji-től, megfelelni neki. De hát így is másokat kúrogat, tök mindegy, mit tesz, mit vesz magára, kifesti-e magát. Ha nem tudnám, hogy Oliver nővére, el sem hinném. Így, ilyen soványan nem hajaz igazán az öccsére, mindössze szőke hajuk és mézbarna szemük stimmelt. Azt tudtam, hogy mindkettő festett szőke. Egyértelmű volt. Vajon mi az eredeti színük?

Messziről szirénaszó hallatszott, Ash idegesen dobolt a lábával.

– Leooo, mennünk kéne!

– Nem hagyom itt, halálra fagy – mondtam, majd felnyaláboltam. Vasággyal együtt volt benne talán negyven kiló, de szerintem kevesebb lehetett. Könnyű volt, a csontos gerince nyomta a karomat. Olyan ártatlannak és szegénynek tűnt a karjaimban. Felsóhajtottam, mire leheletemre megremegett a karjaimban. Sajnáltam és szántam őt, bár az öccsét utáltam, tudtam, milyen egyedül lenni, vigyázni a kisebbre. Nem volt testvérem, de itt van Ash. Olyan ártatlan és szerencsétlen, mint ő. Csak…Ashlyn még az anyjára sem számíthat, ráadásul kemény függő.

– Mégis hova viszed? – kérdezte még mindig mellettem dobolva, majd a karjaimban szunyókáló lányra nézett. – Woah! De egy rusnya teremtés!

– Csak mű – vontam vállat. – Smink nélkül, egy kis plusz kilóval egész jól nézne ki.

– Ne bújj ki a kérdés alól! Hova viszed?

– Ide ni – böktem fejemmel a szomszédos épületre. – Nem laknak benne, de tuti van itt valami.

Nehezen, Ashlynnel a kezemben felcaplattunk a harmadik emeletre. Ez egy háztömb volt, tele érdekesebbnél érdekesebb lakásokkal. És tévedtem: laktak benne néhányan. Alig pár lakás volt elfoglalva, egyik kint cigiző sráctól azt is megtudtam, hogy a mellette lévő lakásban nem élnek, de még be van bútorozva, és csak a tavasszal pakolnak ki belőle. Ashton segítségével feltörtük a zárat is, majd gyorsan a lakásba siettünk. Ki gondolta volna, hogy Ashton „anyucikicsifia” Kutcher ilyet is tud?

A lakás kicsi volt, egy konyha volt benne, abból egy szoba nyílt, vele szemben egy fürdő volt. A szobába siettem és ledobtam az ágyra Ashlynt. Betakartam, majd az éjjeliszekrényre dobtam tíz dollárt. Ebből meg tud majd másnap reggelizni. Leültem az ágya mellé. Olyan békésnek tűnt, nem úgy, mint mikor behúzott nekem. Akkor szinte vérszemet kapott, eltorzult az arca, égett a dühtől. Most békés volt, kisimult, gondtalan. Én is ezért szerettem aludni; az álmaimban szabad vagyok, családom van, egy párom, akivel idillikus életet élek gyerekekkel és egy nagy házzal. De ez nem én vagyok. Ez egy torz tükör, ilyen életem sosem lesz. De még Ashlynnek lehet, csak a drogról kéne leszoknia.

Valahonnan kerítettem egy ruhadarabot, amit bevizeztem a konyhában, majd óvatosan lemostam az arcáról a több kilónyi sminket. Óvatosan lecsíptem a soros szempilláit is, megigazgattam a haját. Sokkal természetesebb és szebb volt így. A füléhez hajoltam.

– Smink nélkül sokkal vonzóbb vagy, Ashlyn – suttogtam, majd felkeltem az ágyról és kisiettem a szobából. Ash a helységeket összekötő folyosón állt, idegesen dobolt még mindig.

– Itt vannak a zsaruk – morogta. Vállat vontam és elindultam kifele a lakásból, ő pedig jó kiskutya lévén követett. A srác még mindig kint állt. Vörös hajú volt és zöld szemű, szeplős. Aranyos és szexi egyben. A hosszúujjú feszült rajta, alatta kirajzolódtak izmai is. Húszas évei elején járhatott, és nagyon biszexnek tűnt, mert beharapott ajkakkal mért végig. Míg Ashton lefele kocogott a lépcsőn ő a korlátnak dőlt, majd ezer wattos mosolyával megpróbálva elcsábítani, búgó hangon megszólalt, miközben persze elállta az utamat. Félmosolyra húztam a szám, majd zsebre tett kezekkel, terpeszben, kábé fél méternyire megálltam tőle.

– Milyen kapcsolat fűz ahhoz a csajhoz? – kérdezte mély hangján. Megremegtem. Na, végre valami izgalmas.

– Féltékeny vagy? – kérdeztem ártatlanul.

– Nem, csak kíváncsi.

– Csak összeszedtem az utcáról, nehogy megfagyjon. Nem csináltam vele semmit.

– Azt hallottam volna. Végig az ajtónál füleltem – húzogatta a szemöldökét.

– Ahw, te kis sunyi – kacsintottam. Közelebb léptem hozzá, alig értem a válláig még így is, hogy a korláton támaszkodott. Végigsimítottam a karján fel a válláig, a nyakán, majd még vörös tincseibe is beletúrtam, amik nem festettek voltak. Ujjamra csavartam egy tincset. – És te, mit szeretnél? Mi is a neved?

– Jonathan.

– Nathan, hívhatlak így?

– Persze.

– Szóval, Nathan? – kérdeztem egészen közel hajolva hozzá. A fülemhez hajolt.

– Úgy ki szeretném próbálni, kérlek.

– Ugyan mit, a sakkot? Én nem próbababa vagyok, Nathan – dünnyögtem fülébe. A kezemet elkezdtem lefele vezetni a mellkasán, majd végig a hasán. A fölsője alá nyúltam, aztán úgy simítottam végig a kockákon. Basszus, ez a srác tényleg izmos! Wow! Felsóhajtott, majd beharapta a száját. Nadrágja szélével szórakoztam, türelmetlenül lökte előre a csípőjét. Ám legyen… Hideg kezemmel a gatyájába nyúltam, mire hangosan a vállamba nyögött. Rákulcsoltam az ujjaim. – Ha figyelsz a szomszéd csajszira, akit idehoztam, aztán leadod, merre ment és mit csinált, kapsz ennél többet is. De most nem érek rá. – Ezzel ki is húztam a kezemet, mire csalódottan felsóhajtott. Igen csak felizgattam. Így is akartam. Talán egyszer végigjátszuk.

– Ne hazudj nekem! – morogta teljesen elvörösödve az élvezettől, vagyis inkább annak hiányától. – Figyelem a csajodat, de akkor tartsd be a szavad!

– Így lesz, egy hétig figyeled nekem, ha jó munkát végzel, hétvégén a tiéd vagyok – mondtam, majd egy gyors csókot nyomtam a szájára és már el is suhantam mellette le a lépcsőn, Ashtonhoz. Idegesen kémlelte a kinti fényeket és a le-fel járkáló zsarukat az üvegablakon keresztül.

– Hej! – A srác – Jonathan? – hajolt át a korláton. – Neked mi a neved, szépfiú? Elfelejtetted elmondani.

– Leo vagyok – intettem neki egyet. Ashton összevont szemöldökkel nézett fel rá. Jonathan csak kacsintott egyet, majd már el is tűnt. Okos fiú. A szexért bármire képes, én pedig szeretem az ilyen embereket – kihasználni.

– Ez meg ki a fasz volt?

– Az új térfigyelőkamerám, asszem Jonathan. Ígértem egy estét, ha figyeli Ashlynt egy hétig.

– Nem lesz ebből baja?

– Nem. Én meg őt fogom figyelni – kacsintottam. – Nem esik baja, ne aggódj, élő emberrel fogok dugni.

– Egy kurva vagy, Leo – sóhajtotta.

– Tudom, akárcsak az anyám volt, annak idején.

Természetesen eszem ágában sem volt lefeküdni a sráccal, de persze ezt nem állt módomban kikotyogni. Még a végén elveszteném az új térfigyelő kameránkat. Nagyot sóhajtva tártam ki az ajtót, majd kisétáltam a hűvösbe. Gondoltam, gondtalanul hazasétálhatunk, látszólag a zsarukat nem érdekeltük. Hah. Amint kiléptem Ashsel a nyomomban, máris hozzám rohant egy Blue-hoz hasonló németjuhász és vad ugatásba kezdett, hiába csitítgattam.

– Csitt! Csitt! Ül! – De nem hallgatott rám, nem volt olyan szófogadó és kedves kutya, mint Blue. A gazdája rögtön hozzám futott, majd leszedte rólam a már zsebemet rángató kutyát.

– Na, jól van fiatalok – sóhajtotta a rendőr, akit már látásból ismertünk, én legalábbis mindenképpen. Elég sokszor éjszakáztam már a sitten, sokszor azért, mert ájultra ittam magam, máskor meg azért, mert verekedtem, meg amúgy is; huszonegy év alatt, nyolc óta után tengő-lengő fiatalokat nyugodt szívvel összeszedhetik. Ez a csávó meg elég sokszor szedett már össze. – Tudjátok, mi következik. – Ashton felnyögött. Mondani sem kellett, rögtön terpeszbe álltunk, kezünket a tarkónkra szorítottuk, és hagytuk, hogy áttapizzanak minket.

– Uh, rossz helyen nyúlkál – mondtam, amikor a hapsi a combom belső részét tapogatta. Csak egy lenéző pillantás erejéig nézett fel rám, majd folytatta a dolgát. A kutya még mindig ugatott, a társa alig bírta visszafogni a pórázra kötött ebet, akire azóta szájkosár is került. – Ez drogkereső kutya?

– Bizony – sóhajtotta a férfi, majd felegyenesedett.

– Baszd meg, Benji… – Egy pillanatra lehunytam a szemem. Amikor a hírnőke elrohant mellettem, egy röpke pillanatig hozzáért a zsebemhez. Úgy látszik az éppen elég volt neki. – Figyeljen, biztosúr! Úgy látszik, van a zsebemben valami, de előre szólok, nem az enyém.

– Leo! – suttogta Ash, akit éppen akkor tapiztak át úgy, ahogy engem két pillanattal ezelőtt. – Miről beszélsz?

– Valaki drogot csempészett a zsebembe – mondtam a rendőr szemébe nézve. – Hinnie kell nekem!

A két rendőr – aki engem tapizott és aki a kutyát fogta – összenézett, majd a kutyás bólintott. A másik pedig hirtelen a kabátzsebembe nyúlt, amiből előhúzott egy kis zacskónyi fehér cuccot. Lehunytam a szemem. Csak váltsanak ki a sittről, elevenen megnyúzom azt a görényt, aki a zsebembe tette ezt a szart! A férfi kérdőn lengette előttem a zacskót, közben Asht is átnézték, de nála nem találtak semmit. Szerencsére. Akkor már a nemi szervétől is megszabadítottam volna Benji kis talpnyalóját. Rámosolyogtam a rendőrre, nem igazán tetszett neki a reakció. Hátra csavarta a kezeimet, majd a csuklómra bilincs került, ugyanígy Ashsel. Nem nagyon ellenkeztem, amikor a kocsiba dugtak, tudtam, hogy innen nincs menekvés.

– Javaslom, hogy nézzék meg az ujjlenyomatokat – mondtam, amikor beszállt a két rendőr is a kocsiba. – Szinte biztos, hogy az én ujjlenyomatom nem lesz rajta.

– És ugye tudják, hogy mindketten kiskorúak vagyunk? Értesíteniük kellene a szüleinket! – szólt közbe Ashton is, mire a sofőr felnevetett, majd a visszapillantó tükörben ránk mosolygott.

– Nyugodj meg, Ashton Kutcher, anyuci értesítve lesz.

– Remélem az apám kitapossa a belét. – Értetlenül néztem felé. Nem úgy volt, hogy elhagyta az apja még a születése előtt? Nem felelt, továbbra is a rendőrt nézte szikrákat szóró kék szemeivel. Végül nem szóltam, csak hátradőltem az ülésben, már amennyire hátra bilincselt kezekkel kényelmesen el lehet helyezkedni egy kocsiban. Szadista állatok. Mindig is utáltam a rendőröket, pedig kiskoromban az akartam lenni. Hülye ötlet volt.

A kocsikázás közben Adamen gondolkodtam, vajon Em néni mennyire borította ki? Idegösszeomlást kapott vagy részegen vergődik a konyhapulton? Lehet, Dominic még időben hazaküldte a vén kurvát, de az is lehet, hogy ő maga is beszállt a családi perpatvarba. Nem mintha olyan sok értékes dolgot tudna csinálni egy veszekedésben, bár tény, elég gyorsan leszerel bárkit a megjegyzéseivel, egy ilyen káoszban nem megy vele sokra. Ha még anyám élne és Adam megismerte volna, rájönne, hogy a nők között nincs is olyan nagy különbség, legalábbis a kurvák között biztosan. Anyám ugyanilyen volt; a pénzre hajtott, és ezért szó szerint képes volt bármit megtenni. Például szülni egy drogdílernek, csak mert az azt ígérte, hogy ha szül, örökre vele marad. Ezt is csak apám ügyvédje kottyantotta el még az egyik tárgyalás előtt, amikor mindkét ügyvéd kedvére faggathatott a tárgyalás előtt. Hülyék voltak mindketten. Bevállaltak egy gyereket a semmire, a pénzre mentek. Anyám pedig volt olyan hülye, hogy aláíratott egy papírt a hapsival, hogy törvényes gyerek legyek, így az apám igényt tarthat rám, még tizenhat év múlva is. Mint egy rühes kutyára… Ch. Milyen szép gondolatai lehetnek rólam, ha úgy tart számon, mint egy állatot, aki majd sok pénzt meg üzletet hoz a házhoz. Na azt lesheti.

– Min gondolkodsz? – kérdezte Ash egészen közel kúszva hozzám, vállat vontam.

– Apámon. Hogy mekkora egy börtöntöltelék ő is.

– Ez ellen tehetnél, Leo.

– Nem, nem tehetek – sóhajtottam. – Számomra ez az élet.

– Ez nem igaz! Van egy apád és egy bátyád, akik hazavárnak, akik szeretnek! Miért nem akarod látni?

Mert nem éreztem így. Ő ezt nem értheti. Nem akartam senkihez tartozni, mert az hátráltat, visszafog, nehezebben tudok dönteni, ha a hátam mögött van valaki. Legyengítenek, elzsibbasztanak. De ő hogyan is érthetné? Őt nem bántják, nincs kitéve olyan veszélynek, mint én, a bandavezér, akinek az egész bagázsról gondoskodnia kell. Sokszor nem értettem ezt a gondoskodást, ha őszinte akarok lenni, akkor szinte soha. Miért féltett ennyire? Sokszor megfordult a fejemben, hogy talán… De ez hülyeség volt, még akkor is, ha ma sikerült belőle kiszednem, hogy meleg. Ezt ő is tudta, mármint azt, hogy ő nekem csak barát marad, de mintha nem is akart volna más lenni. De tudtam, hogy harcot vív most magában. Valami nagyon összezavarta. A vacsora előtti halálra vált arca, amikor hozzászóltam, megijedt. Min gondolkodik ennyire? Miért félt hirtelen ennyire?

– Látom – feleltem több perc néma csend után. Felém kapta a fejét. – Csak nem értem.

– Mit?

– Miért jó szeretni valakit? Egyáltalán milyen az?

Közelebb hajolt, annyira, hogy amit mond, azt csak én halljam, senki mást. Már nem tűnt dühösnek, sokkal inkább csalódottnak. Őszinte voltam hozzá; nem tudtam különbséget tenni a szeretet és a rajongás között, nem tudtam, milyen szeretni vagy szeretve lenni, számomra nem létező dolog volt. Nekem inkább ösztönnek tűnt, mintsem érzelemnek. Számomra csak egy érzelem létezett; a düh. De annak minden formája.

– Egyszer, majd jön valaki, aki megmutatja neked, milyen a szeretet. Akkor felismered, milyen is az, mennyire fontos – sóhajtotta. – Azt hittem, magadtól is menni fog.

– Én próbálom keresni az értelmét…

– Jaj, Leo! Ezt nem érteni kell, hanem érezni – rázott fejet. – Te csak a rajongást ismered, a testi vágyat. De mi a különbség a szex és a szeretkezés között? Számodra semmi, pedig van. Hatalmas. Most csak kielégíted a vágyaid, de majd egyszer lesz olyan, akire vigyázni akarsz, akinek nem akarsz fájdalmat okozni, azt akarod, hogy a karjaidban biztonságra leljen. Ne csak szex legyen, hanem…egy kötődés, egybe olvadás a másikkal, nem csak testileg, hanem lelkileg is. De majd kinövöd ezt a vad korszakod is, még csak tizenhat vagy.

Felhorkantam. Miféle korszak? Ez az életem, ebbe születtem. Vadság nélkül nem lehetnék főnök a sok szerencsétlen hülye között. Ha nem lenne bennem erő, ha minden időmet abba ölném bele, hogy hősszerelmes Rómeót játszok, akkor nem kapnék tiszteletet. Hülye kisfiú lennék, mint az a tizenhárom éves kis seggdugasz, aki drogot csempészett a zsebembe. Akkor engem is ez tenne boldoggá; a gyermeki csínyek. De én már nem gyermeki csínyekből élek, hanem kemény élet-halál harcokból.

Hogy felhúztam-e magam ezen a kijelentésen? Igen! Ki a fasznak kell a gyengédség? Valamiért még az is ott volt bennem, hogy mit papol ő nekem az egészről, mikor egészen eddig aszexuálisnak hitte magát? Inkább nem szóltam semmit, csak elfordítottam a fejem és az ablakon keresztül szemléltem a sötét utcákat egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a rendőrkapitányságra. Ott szórszerint kirángattak minket a kocsiból, be az épületbe. Elvezettek minket két külön szobába, amolyan vallatószoba lehetett, de engem egy aranyos doktornéni várt tűvel és egy gumival, amivel a karomat fogja elszorítani. Elmosolyodtam.

– Úgy nehezen veszi le a véremet a néni, ha hátra van bilincselve. – A nő is elmosolyodott, mire a hátam mögött álló kísérőm levette rólam a bilincset. Csuklóimat dörzsölve ültem le az egyik odakészített székre. A rendőr nem mozdult, helyette az övére akasztotta a bilincset. – Ha rózsaszín kis szőrmécske lenne rajta, még szexjátéknak is elmenne. Csak ne szorítana ennyire. – A rendőr köhintett egyet, de a nő továbbra is csak mosolygott. – Nem tetszik tudni angolul?

– Oh, dehogynem, Leo. Tudok, angolul.

– Ismer engem a néni? – vigyorogtam rá. – Várjon, kitalálom. Valamelyik exem anyja?

– Majdnem – szisszentett egyet, mintha csak bánna a dolgot, holott lenézett engem, mint egy darab szemetet. – A nővére vagyok.

– Melyiknek?

– Jake-nek.

– Oh, a kis cukisrác…

Kicsit kellemetlen volt, de azért a szemébe vigyorogtam. A kis szoba sötét színével egyre jobban nyomasztott, nem mellesleg nem volt valami meleg, még így sem, hogy kabát volt rajtam. Egy asztal volt előttem, azon orvosi kellékek, amellett még egy szék, a néni annak támaszkodva, karba font szemekkel, szintén mosolyogva végigmért. De úgy, mint egy döglött állatot. Nagyjából tudtam, hogy ki, és tökéletesen megértettem a problémáját. Azt tudni kell rólam, hogy sosem feküdtem le szüzekkel, nem használtam ki az ártatlanságukat, soha. De egy srác azt hazudta nekem, hogy már jártas az ügyben, és bár elég ügyetlen volt – szinte nyilvánvaló volt, hogy tapasztalatlan – én nem vettem észre, vagy nem akartam. Nos, akkor jöttem rá a dologra, amikor másnap a fájdalomtól eltorzult arccal lopakodott le a lépcsőn. És akkor fejbe vágott a felismerés. Baszd meg! De már mindegy volt. Szerencsére az apját nem küldte rám, de a nővérének ezek szerint mesélt rólam.

– Mentségemre szóljon, hogy hazudott nekem – sóhajtottam. – De nem gondolja, hogy kicsit elzárták a gyereket az élettől, ha ilyen kétségbeesetten el akarta veszíteni?

– Egy tizennyolc éves egy tizenöt éves gyerekkel? Kötve hiszem, hogy ez mentség. De most legalább elkaptalak – vigyorgott egyenesen a képembe, miközben az asztalon lévő dolgok között turkált. Tűket és kis fiolákat nézegetett. Felsóhajtottam.

– Azt aligha.

– Oh, igen? – kérdezte meglepetten, mire terpeszbe vágtam a lábam és bólintottam.

– Ühüm. A drog két hónapig kimutatható, igaz? Négy hónapja nem szívtam.

– Egy füves cigit sem?

Közelebb hajoltam.

– Azt sem.

– Ezt nehéz rólad elhinni.

– Azt is elég nehezen hiszik el, hogy zavarbaejtően szexi és ellenállhatatlanul sármos vagyok, pedig így van. – Úgy tűnt, nem hatottam meg és el sem varázsoltam, mert kinyújtotta a kezét jelezvén; most jön a dolog kellemetlen része. Nagyot sóhajtva tűrtem fel a kabátom ujját, majd, amikor megéreztem, hogy a doktornő éppen elszorítja a kezem, becsuktam a szemem és elfordítottam a fejem. Többször vettek már tőlem vért; drog miatt, bűntény miatt, apaságiteszt miatt – mármint, hogy tuti én vagyok-e annak a görénynek a fia –, és bár sosem óckodtam magától a művelettől, egy valamit nem viseltem el soha: a saját vérem látványát. Még szerencse, hogy nem lánynak születtem, minden hónapban hat napon keresztül folyamatosan a szívroham kerülgetne. Bezzeg más vérével nem volt gond, sőt, a vér fémes szagát – meg ízét – kifejezetten szerettem. Szerettem valakinek véresre harapni az ajkát és megízlelni. Izgató volt.

Éreztem, ahogy a tű áthatol a bőrömön. Próbáltam nem elhányni magam a tudatra, hogy éppen folyik a vérem. Vajon Ashtől is vért fognak venni?

– Ashtől is vért vesz majd? – kérdeztem, miután letapasztotta a kis vérző pontot, és végre a nőre mertem nézni.

– Ashton Kutcher, igaz? Az anyukája biztosan nagyon boldog lesz, hogy itt lát. De majd az apukája is, ha reggel ideér.

– Az apja? – kérdeztem értetlenül. Már a rendőrkocsiban is fura volt, hogy az apjával fenyegetőzött. – Azt hittem elhagyta.

– Így is volt. Pár éve él vele. És ő a rendőrkapitány, Lackwood.

– Nagyszerű. Hirtelen eszébe jutott, hogy elszakadt az óvszere tizennyolc éve? – horkantottam. – Az a rendőr akkor semmivel sem különb az én apámnál.

– Sajnos, de – sóhajtotta a soktornő, mintha csak együtt érezne velem az apám miatt, akit már szinte mindenki ismer. – Míg az apád drogdíler és kitudja hány gyilkosságba keveredett, addig Lackwood egyetlen hibája, hogy félt az apaságtól.

– Talán óvszert kellett volna húznia a pöcsére – vontam vállat. – Két másodperces művelet, tapasztaltam. Nem mintha bánnám, hogy Ash megszületett, de sokat könnyített volna az életén.

– Ezt mind tudjuk, Leo. Nem könnyű egy olyan anya mellett, mint Elen Kutcher.

– Elen már nem is ember. Inkább egy vadállat, amire legszívesebben rágyújtanám az erdőt.

– Hogy aztán az összes állat vele pusztuljon? Te vagy az utcák koronázatlan királya, neked kell tudnod a legjobban, hogy mivel jár egy ártatlan élet kioltása. – Koronázatlan király? Ez tetszik. Tény, elég nagy a befolyásom Los Angelesben, de közel sem akkora, mint az öregnek. De van egy olyan érzésem, hogy hamarosan találkozom vele, hogy elmagyarázza, mi is a szerepem nekem a gengszterkedésben.

– Ha az az állat veszett, és tönkretesz mást is, akkor mi értelme az erdőnek? Semmi, kérem – vontam vállat. – De sajnos az ügyvédeket a legnehezebb levadászni.

– Meg téged, Leonardo.

– Csakugyan? – kérdeztem vigyorogva. – Üldöznek?

– Évek óta, te kis suhanc. De senki sem kap el, hogy csinálod?

Ha nem éppen a rendőrségen lettem volna, kirohanok. Eddig ezen én sem gondolkodtam el, de a mai nap valahogy, mintha válaszok ezreit dobálnák a képembe. Benji azt mondta, az öreg felfigyelt rám. A minap összeverekedtem Oli-val, aki valami hasonló miatt akadt ki. Azt mondta: ,,Az ilyen szarcsimbókok után kár takarítani”. A rendőrség jó ideje próbál elkapni, de miért? Semmi rosszba nem futottam bele. Na jó…illegális fegyvertartás és fegyverviselet…drogok…kereskedelem…szex…kiskorú vagyok. Tehát valaki bele akar mártani a dolgokba, míg más eltakarít utánam? Hogyan nem ütköznek egymásba?

– Ha elmondanám, nem lenne titok – vontam vállat. Ez azért volt ilyen egyszerű, mert én magam sem tudtam, ki a franc irányítja ilyen nyilvánvalóan a szálakat. – Vigyázzon Ashre, kicsit parázik a vérvételektől.

– Te sem bírod a véred látványát, ami érdekes. Tekintve, hogy ahol csak felbukkansz, ott vér folyik. – Ezzel elegánsan összeszedte a cókmókját, majd távozott is, a mögöttem álló rendőr pedig karon ragadott. Most jön az este legizgalmasabb része: a cella. Imádtam. Volt benne egy kisebb TV, tele klafa sorikkal, meg kérhettünk kaját, reggelről hoznak nekünk kávét. Legalábbis ez előtt a bizonyos Lackwood előtt így volt. Talán most nem engednek meg ennyi mindent.

Elvezettek a szokásos kis alig két személyes cellába, majd kulcsra zárták, én pedig helyet foglaltam a csöppet sem kényelmes vaságyon. Előtte elvették a mobilomat és átnézték a zsebeimet – meg egyszer – kaptam egy liter vizet, meg egy pokrócot, plusz a távirányítót. Be is kapcsoltam magamnak a TV-t és kerestem magamnak egy sorozatot, amit bár nem néztem, alapzajnak jó volt. A cellától nem messze ült az éjjeli őrnek álcázott álomtündér; egy fiatal nőcike, aki igencsak elbóbiskolt, és ha jól láttam, pizsama is volt rajta. Elmosolyodtam.

– Héj! Rendőrbácsi, reggelről kérhetünk kávét és reggelit? – szóltam az egyik rendőrnek, aki éppen elhaladt előttem. Fiatal volt, ha jól láttam, nőtlen. Jó kedélyű, sármos. Kedvesnek tűnt. Mosolyogva felém fordult.

– Mi jó származik nekem abból, ha hozok nektek majd reggelit? – kérdezte a rácsnak támaszkodva.

– Mondanám, hogy hát felajánlom magam, de kiskorúval szexelni bűn – vontam vállat, mire az arca grimaszba futott.

– Nem vagyok buzi, kölyök.

– Oh, én egy szóval sem mondtam, rendőrbácsi! Csak hozzon nekünk reggel kaját és kávét, aztán majd az ügyvédnő mindent elintéz – kacsintottam.

– Ám legyen. Mit kértek?

– Két melegszendvics is jó lesz, meg két latte. Köszike!

Még vagy egy fél órát ültem a cellában, mielőtt Asht is bevezették volna hozzám. Elég morcosnak tűnt, láthatóan a zsaruk jól szórakoztak azon, hogy a főnök pici fia egy csomag koksi miatt került be a tizenhat éves haverjával az őrsre, és valószínűleg reggelig itt is leszünk. Szomorkásan és feldúltan cammogott be a cellába, amikor az egyik nevető rendőr kinyitotta előtte. Ám a mellette álló rendőrnő ezt nem találta viccesnek, így inkább elküldte a hapsit melegebb éghajlatra. Hála isten. Én már régen az anyukájába küldtem volna vissza.

– Értesítettük a szüleiteket. De csak reggel vihetnek el titeket, még megvizsgáljuk az anyagot, amennyiben valóban nem hozzád tartozik, nem lesz következménye az esetnek – mondta kedvesen a rendőrnő, majd ismét ránk zárta a cellát. Körül ölelt minket a kellemetlen csend. Ashton idegesen toporgott a sarokban, én pedig számat rágva ültem a vaságyon térdeimre támaszkodva. Jó negyedóra telhetett el így, hogy nem szóltunk egymáshoz, végül én törtem meg a csendet.

– Elmondhattad volna, hogy az apád a rendőrfőnök.

Ash megrezzent, de végül nagyot sóhajtott és egy pillanatra lehunyta a szemét. Nehéz helyzetben volt, ő szerette az anyját és az apját is, ez látszott rajta, de nagyon jól tudta, hogy a szülei sosem ragaszkodtak hozzá. A nagyjával élt babakora óta, most meg – ezek szerint – az apjával él a nagyanyja halála óta, tehát kábé két éve.

– Nem akartam, hogy ezért is neheztelj rám – mondta halkan, mintha attól félne, hogy felpattanok és lekeverek neki egy akkorát, hogy kiszáll a rácsok között. – Az anyám éppen elég nagy bajt okozott már nektek. Az apám pedig a segítségére volt. Nehéz ez, Leo…

– Tudom, de bennem megbízhatsz. Nem foglak kitenni azért, mert a szüleid a törvény mellett harcolnak, míg én kijátszom. A barátom vagy, Ash. Nem a szüleid érdekelnek, hanem te. Ha te azt néznéd, hogy kik a szüleim, barátkoznál velem egyáltalán? – kérdeztem, mire rögtön elmosolyodott és rám nézett. Akaratlanul az én szám is mosolyra görbült. Ashre mindig számíthattam, elfogadott úgy, ahogy vagyok. Nem volt előítéletes úgy, mint a legtöbb ember. Azt hiszem, ilyen a barátság… Önzetlenül a tűzbe megyünk a másikért, nem számítanak a következmények.

– Valószínűleg nem – kuncogott. – Sőt, messziről kerülnélek.

– Látod? Ezt a nagyid is tudta. Bírtam az öreget.

– Ő volt a családom – sóhajtotta szomorúan. – Tudod, Leo… Mi nem sokban különbözünk, mindössze annyiban, hogy a te családod a törvény ellen élt, míg az enyém a törvény mellett áll. De ugyanolyan nehéz életünk volt, talán a tiéd kicsi nehezebb, mert nem volt melletted mindig Adam, hogy védelmezzen.

– Adam… – sóhajtottam én is. – Biztos totál kivan. Nem elég a nővére, még engem is behoztak.

– Na, majd, ha még anyám is rápirít…

El tudtam képzelni azt a kellemes beszélgetést, amibe majd Adam is belecsöppen. Elen Kutcher, mint ahogy a doktornéni is mondta, egy külön állatfaj, úgy, ahogy a legtöbb ügyvéd. Mindig is egy alattomos munkának tartottam, mert az, hogy kiforgatsz valakit mindenéből vagy éppen véded a legnagyobb bűnöst, az tiszta munka nem lehet. Inkább nevezném ármánykodásnak. Márpedig Elen kiforgatott minket mindenből, de főleg Adamet, aki nem feltétlen tehet arról, hogy a róla szóló információk azt is tartalmazzák, hogy pár éve jött le a drogról, plusz az orvosi engedélyét is bevonták jó pár évre. Ennek ellenére persze a híre és a tehetsége nem csorbult, de biztosan nehéz lehetett neki. De hát miért is pont ez érdekelné Elent, ha a saját fia nem izgatja már tizennyolc éve?

Ashnek igaza volt, sokban hasonlítunk. Őt is magára hagyta anyja, apja egyaránt, de volt egy valaki az életében, aki kiemelte a szarból. Annyi a különbség, hogy ő legalább a nagyanyjának kellett, én annak sem kellettem. Pedig él és virul, bár még nem találkoztam vele, képzelem, milyen asszony lehet, ha a lánya kurvának ment. Általában az ilyen szülők a legbefásultabb, bigottabb, legmerevebb emberek, amiből a szerencsétlen fiatal tini ki akar törni. Talán ezért menekült anyám egészen Spanyolországból Los Angeles városáig. Az anyám sem volt szent, de én akkor is a szüleit hibáztatom… Ha ők nem ilyen befásult rohadékok, akkor most nekem igazi családom lehetne. Talán anyám sosem ismerte volna meg az apámat, hanem más férfitől születtem volna, és idillikus életet élhettünk volna. De nem… Nekem csak egy gengszter barom jutott, aki nem hajlandó lemondani rólam, sokkal inkább a kis házikedvencének hisz, akit majd kedve szerint rugdoshat, ha éppen ideges.

Még annak ellenére is irigyeltem Asht. hogy az apja tizennégy év után tűnt fel, és akkor is úgy, mint rendőrfőkapitány. De legalább jelen van az életében, nem pereskedik, nem úgy néz rá, mint egy prédára, akit szét kell cincálni. Hanem, mint a gyerekére. Vagyis gondolom. Még nem találkoztam ezzel a bizonyos Lackwooddal.

– Hogy hívják apádat? – kérdeztem elmerengve. Ashton felsóhajtott, majd fél mosollyal az arcán felém nézett.

– Nick. Nicholas Lackwood.

– Az a Nicholas Lackwood? – kérdeztem, mire némán bólintott. – Az apád lacrosse játékos? És most zsernyák lett?

– Azért nem maradt velem, illetve anyámmal, mert akkor nagyon ment a csapat. De lesérült, szóval elment fősulira és rendőr lett – vont vállat. – Te mióta szereted a lacrosse-t?

– Érdekesebb, mint a foci – vontam vállat én is. – Az olyan…egyszerű.

– Egyszerű? Neked mennek, ott halsz meg a pályán – kuncogott Ash. – Bár a lacrosse sem semmi.

– Kemény sport, az tuti. Láttál már európai focit?

– Apám szerint, az buziknak való játék – vigyorgott. – Ott a helyem.

– Hahaha – sóhajtottam. Valóban elég gyenge sport volt, egyszer láttam életemben, az is csak azért, mert kicsit utánanéztem annak a híres Spanyolországnak, hogy honnan is származom. Bár Los Angelesben születtem, valahogy sosem éreztem magam igazán amerikainak, talán pont azért, mert egy részem spanyol. Vajon könnyebben tanulnám a nyelvet is? – Figyi, ma már szerintem nem visznek ki minket. És rendeltem reggelit is. Hajlandó vagy velem egy ágyban aludni?

– De csak, ha megvárod amíg elalszom! – Ash sosem aludt nálunk, illetve, ha nálunk aludt sem volt igazi pasis pizsiparti jellege, mindig külön aludt. Nem tudott velem, Dommal vagy Adammel aludni. Aludtunk párszor egy szobában, én a földön, ő az ágyamban, de akkor is meg kellett várnom, amíg elalszik, különben egész éjjel fel volt, gőzöm sincs miért. Láttam rajta, hogy fáradt, így nagyot sóhajtva feltápászkodtam és hagytam, hogy elfoglalja azt a kicsike vaságyat, majd betakarózzon, én pedig lerogytam arra az egyetlen székre, ami a cellában volt.