Hellóka-bellóka, drágaszágok!
Bár nem érkezett túl sok visszajelzés a történetet illetően - valljuk be, ez a prológus siralmas - én úgy gondoltam, megosztom az első fejezetet veletek. Figyelem! Elég hússzú - húsz oldal! De szerintem szarkasztikus, izgalmas és érzelmes már az elejétől, adjatok a történetnek egy esélyt! :')
Szóval, itt van a drága Leo-m, aki igen érdekes múlttal rendelkezik, de a jelenje még kacifántosabb, a jövője pedig kifürkészhetetlen!
Hasonló stílussal rendelkezik a drágám, mint Matt, csak sokkal tökösebb, igazi keménylegény XD
Na de, elég belőlem!
Kellemes olvasást kívánok!
Puszi
Meglepő, mi mindent rejteget a király
K
|
eserves életem kétezerkettő december huszonnegyedikén vette kezdetét, egy utcavégi mocskos kocsma padlóján. Se nem higiénikus, se nem emlékezetes, igazából mindig azt kívántam, bárcsak kitettek volna a hóba megfagyni. De sajnos sem anyám, sem a tulaj nem gondolta jó ötletnek.
Édesanyám – vagy legalábbis az az asszony, aki a világra hozott – igen érdekes szakmát űzött, mégpedig ku…akarom mondani szabaderkölcsű, társaságbeli hölgy volt, hatalmas, férfiakból álló rajongótáborral. Azt nem tudom, mit tartottak benne vonzónak, én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem emlékszem a kinézetére, ám régi…vendégei emlékeznek az én arcomra, így rögtön jönnek a ,,Te vagy a fia? Tiszta anyja!”. Na, nem mintha szándékosan összefutnék bármelyikkel, vagy egyáltalán megfordulnék olyan helyeken, ahol anyám kuncsaftjai szoktak – ilyenkor áldom az eget, hogy az arcmemóriám ugyanolyan hasznavehetetlen, mint anyámé volt egykor.
Olyannyira gyenge memóriával rendelkezett, hogy még az apám kinézetére sem emlékezett. Akárhányszor megkérdeztem, ki az a szerencsétlen, aki úgy döntött, anyámmal melegíti fel az ágyat, mindig az volt a válasz: ,,Nem emlékszem rá”. Minden gyerek vágya egy ilyen válasz. Azóta a nevét sikerült kinyomoznom, de erről majd később.
Négy éves voltam, mikor az anyám meghalt. A halálát megelőző négy évben pedig abban a kocsmában nevelkedtem, ahol meg is fogantam a női WC egyik fülkéjében. Mondom, tiszta kellemes egy ilyet végighallgatni négy évesen. Nos, mivel anyám rendszeres sportként űzte az ágytornát – természetesen mindig más partnert választva – AIDS-es lett. Alig egy év alatt végzett is vele, nekem pedig szülő híján ott kellett lennem vele és végignézni, ahogy haldoklik. Mindig köcsögnek éreztem magam, amiért sosem sajnáltam – sem akkor, sem most –, de mindig sikerült lenyelnem a torkomban növekvő gombócot. Egyszerűen sosem volt annyira része az életemnek, hogy hiányozzon. Ha pontosan szeretnék fogalmazni, akkor azt mondom, utáltam azt a nőt. Sőt, a mai napig utálom.
Alig, hogy anyámat eltemették és az apámat felkeresték – eredménytelenül, persze. Kinek kéne egy ilyen gyerek? Szóval, nem sokkal anyám temetése után, állami gondozásba kerültem, tehát árvaházban nevelkedtem. Nyolc évig. Illetve voltak kisebb időközök, mikor nem voltam az árvaház állandó lakója, mert nevelőszülők magukhoz vettek, de egyik sem bírt ki velem két hónapnál többet. Túl rossz és erőszakos voltam ahhoz, hogy nálam kisebb gyerekekkel eresszenek össze. Körülbelül a nyolc év alatt, tíz szülő vitt el, de mindegyik visszahozott. Egészen addig, amíg ők fel nem bukkantak.
Tizenkét éves lurkóként semmi fogalmam nem volt arról, hogy ,,melegszülők”. Még csak a fogalmat sem értettem. Melegük van, vagy mi? Hát, tizenkétévesen töviről-hegyire megismerkedtem a fogalommal, ugyanis két férfi fogadott örökbe. Az egyiket tönkretettem idegileg, a másik nem mutatta, de tudtam, hogy minden egyes pillanatban az idegein balettozok. Adam és Tony elképesztő emberek voltak, akiket tényleg tisztelek azért, hogy két hónapnál tovább viseltek el. Senki sem bírta eddig. Adam az első pillanatban ,,belém szeretett”, Tony pedig az első pillanattól kezdve utált, szinte sütött róla, mennyire nem akar hazavinni magával. Mindenesetre kihúzott velem és Adammel másfél évet, ez nagy teljesítmény egy ilyen gyengeidegrendszerrel rendelkező embertől.
Azóta eltelt három és fél év, én pedig az igazgatói iroda előtt ülve azon gondolkodom, vajon hány százalék esély van arra, hogyha leugrok a negyedikről, akkor túl is élem a zuhanást. Sajnos nem volt időm fizikai számításokat végezni, távol, a folyósó végén megpillantottam Adam homályos alakját, amint éppen felém tart.
Őszülő haja arról árulkodott, hogy két olyan fiúval rendelkezik, akik a szó szoros értelmében az idegsejtjeit rombolják és minden egyes este veszekedéssel végződik, tök mindegy, milyen apróságon veszünk össze. Magas és testes volt, tehát, mikor már annyira ideges volt, hogy nem bírta elviselni szerény személyem társaságát, akkor leszökött a közeli kondiba és addig edzett, amíg az ájulás nem kerülgette. Egy egykoron fekete – most sötétszürke – nadrág volt rajta, egy agyonhordott ing és egy levert cipő. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Most komolyan így ment ma dolgozni? Ennél azért lehetne igényesebb is.
Anélkül, hogy rám nézett volna, vagy egyáltalán köszönt volna, beviharzott az igazgatói irodába, ismét magamra hagyva. Szemet forgattam. Most eljátssza mennyire ideges és mennyire meg fog dorgálni a dologért, aztán másfél óra múlva azért könyörög, hogy halkítsam le a metal zenét.
A csevej igen hosszúnak bizonyult, már lassan negyed órája untam az agyam, amikor félig kinyílt az ajtó, és így hallottam Adam és az igazgató beszélgetését.
− Csak maga miatt maradhat, Adam. Nem tűrök meg még egy ilyet!
− Értem, igazgató úr! – sóhajtotta Adam, majd kilépett a folyosóra és karba font kezekkel megállt előttem. – Nos, valami magyarázat? – kérdezte, mire felnyögtem, majd a másik irányba fordítottam a fejem. Mit kell ezen magyarázni? Behúztam neki és kész, nem kell ragozni.
− Nem tetszett az orra, gondoltam, kicsit alakítok rajta – vontam vállat. Ezzel kiérdemeltem egy bosszús sóhajt.
− Leo… Mit mondok neked, mindig?
− Hogy sosem mondasz le rólam.
− Jó lenne, ha végre te sem mondanál le magadról – mondta még mindig elég dühösen. – Még csak szeptember vége van, de már ötödjére hívtak be! Kérlek, Leo, könyörgöm!
A könyörgéssel nálam nem megy semmire, ezt ő is tudta és én is tudtam. Mikor utoljára könyörgött nekem, megszöktem és egy lopott kiskutyával tértem haza, akit azóta sem vittem vissza az eredeti gazdájához. Blue kifejezetten intelligens kutya, mindig a tesóm cipőit rágja és az alsónadrágjaira vizel. Valószínűleg annyira rajong érte, mint én.
− Nincs más mondanivalód? – kérdezte kis idő után Adam, mire vállat vontam.
– Eddig sem volt.
− Nagyszerű! Apád ismét boldog, amiért ilyen jól teljesítettél a mai nap. – Igen, magára értette, tekintve, hogy Tony elhagyott minket három és fél évvel ezelőtt. Akkor csak annyit hallottam a hálószobai veszekedésből, hogy ,,Nem bírok tovább együtt élni vele!”. Minden bizonnyal ezt rám értette, én pedig hálás voltam Adamnek, amiért ezt sosem dörgölte az orrom alá. Szomorú volt, mikor Tony elment, talán akkor az egyszer kicsit szégyelltem magam, amiért őt is elüldöztem, de ha nem bírt elviselni, akkor Adamet sem szerethette igazán. – Tudod, kezdem azt hinni, hogy te csak azért születtél, hogy tönkre tedd az idegeim.
− Elképzelhető – dünnyögtem.
− Miért ütötted meg Olivert? – kérdezte ezúttal halkan és gyengéden, én pedig egy pillanatra lehunytam a szemem, nehogy a hatása alá kerüljek.
− Mondtam már, nem tetszett az orra.
− Ez nem indok. Egy plasztikai beavatkozáshoz beleegyezés is kell, Leo. Nem elég a saját véleményed.
Szemet forgattam. Máris lőttek Adam haragjának, ami azt illeti, olyan szeretetteljesen kezdett mosolyogni, hogy kajak émelyegtem tőle. Mindig is utáltam, ha valaki szeret. Az az igazság, én sosem tudtam mi az, így nem is tudtam mást szeretni magamon kívül, plusz, ha valakit megkedveltem vagy kezdtem volna megkedvelni, az hirtelen eltűnt az életemből. Családból családba kerültem és azt éreztem, mindenhonnan kilógok. Sajnos Adammel sincs másképp. Ugyanolyan kellemetlen vele élni – plusz Dominic, de őt nem vesszük emberszámba –, mint az előző tíz családdal.
− Mikor adod fel?
− Mit? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
− Hogy betörj. Azt hiszed négy év elteltével, hogy előbb török be én, mint te? – kérdezte még mindig mosolyogva. – Nem, Leo, nem mondok le sem rólad, sem az érzéseidről – rázta fejét, mire csak bosszúsan felsóhajtottam.
− Nem tudom feltűnt-e, kedves Adam, de nincsenek pozitív érzelmeim.
− Csak azért, mert félsz megtapasztalni.
− Nem akarom tovább boncolgatni ezt a témát. Vigyél el enni! – Valójában nem voltam éhes. Elloptam Oliver kajáját a táskájából és már tele voltam, de nem akartam beszélgetni, főleg vele nem. Nem mintha Dominickal előbb megbeszélném a gondjaimat, vagy egyáltalán bárkivel is beszélgetnék, aki nem Dom vagy Adam. Nincsenek sem barátaim, sem haverjaim, ami azt illeti, idén még nem is beszéltem senkivel. Oliverrel sem, csak szimplán behúztam neki, mert miért ne?
Kár volt rá gondolni, éppen akkor lépett ki ő is az anyjával az igazgatóiból. Oliver jóval magasabb volt, mint én, egy fejjel legalább, tejfölszőke haja volt és csokibarna szemei. Sosem tudtam elképzelni senkit szőke hajjal és barna szemmel, erre megismertem ezt a gyökeret, akinek még jól is áll. Meg az a tampon is nagyon jól áll neki, ami az orrából lóg ki. A két arca tele volt horzsolással és fel is dagadt, az egyik szeme alatt hatalmas ragtapasz. Szóval eltalálta az a kő, amit hozzávágtam.
Az anyja egy egyszerű alkoholista ribanc volt, ugyanúgy nézett ki, mint a legtöbb drogos, akikkel néha összefut az ember. Alacsony volt és sovány, a cigarettától és az alkoholtól, az állandó stressztől ősz és ráncos. Az arca beesett volt, a bőre fakó. Úgy nézett ki, mint egy élőhalott, ami még rémisztőbbé tette.
− Mr. Walker – kezdte az asszony ellenszenvesen, mire Adam megpördült és rámosolygott mindkettőre. – Jobb lenne, ha jobban figyelne a fiára.
− Ezt pont maga mondja? – kérdeztem végigmérve a szerencsétlent, akin semmi normális ruha nem volt, látszott, hogy a fia is a kukából öltözködik, hiába volt illatos. Attól még rongyok voltak mindkettőn.
− Kezdeném azzal, asszonyom, hogy a pontos megnevezésem Dr. Walker, gyermekpszichológus vagyok – mondta kedvesen Adam. – És folytatom azzal, hogy ehhez a verekedéshez két ember kellett. Ha gondolja, adok névjegykártyát, Oliver bármikor meglátogathat. – Nem tudom elképzelni, hogy tudott ezzel a két gennyládával ilyen szépen és kedvesen beszélni. Én már rég visszaküldtem volna Olivert a kurva anyjába, nem, hogy még felajánljam a segítségem. Hála Isten, Oliver sem akart élni ezzel a lehetőséggel.
− Nincs szükségem egy buzi orvosra! – förmedt rá mély hangján, mire erőteljesen dobbantottam. Csak hogy jelezzem, rúgni is tudok.
− A pontos megnevezés homoszexuális – mondta Adam. – De egyéb rokonértelmű szóval is kifejezheted magad; meleg, langyi, trópusi, ferde hajlamú. De a buzi? Hát, nem rajongok érte. – Adam olyan képet vágott, mintha teljes szívéből sajnálná, hogy Oliver szótárát még bőven van hova bővíteni. Mindig is jó színésznek gondoltam. Bármikor eljátszotta, hogy nem kap agyvérzést tőlem, ami azért tényleg mélyről jövő tehetségre utal. Oliver viszont olyan arcot vágott, mintha éppen egy kis kéziszótárral simogatnák az arcát, közben pedig a száz kilós matektanárunk állna a magassarkújában a lábfején. Tehát nem tudta hova tenni Adam álkedvességét. Kár, mert én ilyenkor imádtam a pasit. Mármint a humorát.
− Kár – kapcsolt hirtelen Oliver. Lenéző pillantásai szinte ütötték az embert, ahogy végigmérte Adamet. – Mert ez a szó illik magához a legjobban. A fiáról pedig nem kell leírást adnom, gondolom.
− Nem – bólintott Adam. – Megismerem anélkül is.
− Nem nehéz megjegyezni ezt a kis szarcsimbókot – köpte felém, majd karon ragadta az anyját és el is húzták a csíkot. Büszkén vigyorogtam, amiért már az első hónapban ismerték a nevemet, és nem a jó hírnevem miatt. Sokkal inkább azért, mert ,,ártatlan” szüzeket húztam meg és megfújtam egy csomó dolgot.
Alig, hogy Oliverék eltűntek a szemünk elől, hatalmas tarkós csattant a nyakamon. Még szerencse, hogy nem volt protkóm, különben kiköptem volna.
− Gratulálok, Leo! – mennydörögte Adam. Tarkómat vakargatva keltem fel a székből – ami egyesek szerint fotel, de olyan kényelmetlen, hogy ezt nem lehet annak nevezni –, majd elindultam a folyosón. – Te hova mész?
− A táskámért – feleltem vissza sem nézve Adamre. – Lent tali.
− Ajánlom, hogy tíz perc múlva az iskola előtt legyél!
Szokásom megszökni, és bár nem szándékoztam kitérőt tenni, úgy látszik kénytelen leszek hazalátogatni mielőtt napi tevékenységem végére érnék. Bár lehet, nem jó ötlet, a múlt alkalommal is az ablakon kellett kiugranom. De van más szórakozási lehetőségem is, tehát nem kell pánikolnom. Ma sem töltöm otthon az estét az unalmas apámmal és a még unalmasabb bátyámmal. Aki nem is a bátyám, mert őt is örökbefogadták.
Javában ment az óra, amikor becsörtettem. Nem is köszöntem, nem is kértem elnézést, csak besétáltam a terembe, majd felkaptam a táskám. Mindenki megvető pillantásokkal ajándékozott, főleg azok a lányok, akik rájöttek, hogy tőlem egyhamar nem kapnak egy éjszakánál többet. Az osztályfőnök úgy nézett rám, mint egy darab szemétre, amihez semmi pénzért nem nyúlna, nehogy piszkos legyen a ráncos bőre. Undorító hapsi volt, ráadásul pedofil. Vagy legalábbis nagyon úgy nézett ki.
− Nos, Leonardo, mit mondott az igazgató? – kérdezte gúnyosan.
− Ejnyebejnye! – vigyorogtam rá, miközben kifele indultam. Pont földrajz volt, ami a legunalmasabb tantárgy az összes közül. – Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, egészen tetszett is neki Oliver új képe.
− Gondolom, neked bejön – szúrta közbe az egyik lány mögülem, direkt nem fordultam meg.
− Hát, jobban néz ki tamponnal az orrában, az tuti. Na, legyen szép napjuk! – intettem egyet, majd már ki is léptem. A folyosó kongott az ürességtől, elgondolkodtam, vajon, ha most rágyújtok egy cigire, beindul a riasztó? El is vigyorodtam a gondolatra, hogy mind a kétszáz gyerek hirtelen kirohan az épületből és be vannak szarva, hogy minden értékes dolguk odavész, holott csak az egyik lüke gyújtott rá. De úgy döntöttem, éppen elég rosszba keveredtem a mai nap, tehát muszáj voltam a délután hátralevő részét szerető családom köreiben tölteni. Le is mentem Adamhez, aki még mindig kicsit mérgesen trappolt fel alá a kocsija előtt – egy laza Porsche, semmi extra – közben valakinek nagyon magyarázott a telefonjába – szintén egy olcsó, IPhone 8-asba. Összevontam a szemöldököm, majd a kocsi orrának dőltem. Nagyon ritkán látom Adamet ilyen idegesnek – ami azért elég nagy csoda, elvégre én mindig borzolom a kedélyeket. Ha én kiborítom, akkor csak ideges, de most egyenesen tombolt és erősen gesztikulált – mintha előtte lenne az illető –, hadonászott, igazából még talán szerencse is, hogy csak odaképzelte az illetőt, mert véletlen vagy direkt, de lekevert volna neki egyet.
Miután bontotta a vonalat és a szó szoros értelmében a földhöz vágta a telefont, felém fordult, majd felsóhajtott. Sosem hittem el, hogy én iróniától csöpögő személyem meg tudja őt nyugtatni, akárhányszor is bizonygatta. Sötétbarna hajam sem lehet éppen egy nyugtató látvány, főleg, hogy most le van nőve és úgy néz ki, mintha tépték volna. Igazából így is történt.
− Ki volt az?
− A gyámügy – sóhajtotta. Nem egyszer volt dolgom a hölggyel, elég sokszor futottunk össze az örögbefogadásom előtt, bár még hivatalosan mindig nem fogadhat örökbe Adam, ezért vagyok én még Rosewood, Dom viszont már Walker. A helyzet az, hogy az apám nem hajlandó lemondani rólam, egyetlen élő rokonom okán pedig nem is lesz olyan egyszerű. Hozzáteszem, eddig egyszer sem láttam, még a nevét sem tudtam. Persze, azóta kiderítettem. Mivel büntetett előéletű, így nem volt nehéz dolgom. Az apámat Ethan DiNozzo-nak hívják és drogdíler. Most már tudom, kitől örököltem ezt a hajlamomat.
− Mit akartak? – kérdeztem. Adam elhúzta a száját.
− Apád perbe bocsátkozik. Nem akar lemondani a jogairól.
− A jogaival kitörölheti a seggét – dohogtam. – Tizenhat éven keresztül nem is törődött velem! Még a teljes nevemet sem tudja! Hol volt eddig? Hirtelen meghalt az anyám, kapott egy levelet és máris az apámnak minősül? Mikor anyám halála után felkeresték hagyta, hogy árvaházba dugjanak! – Teljesen kikeltem magamból. Ha lett volna választásom szívestörömest kihagyom az életemből azokat a kellemes pillanatokat, amiket az árvaházban töltött évek alatt gyűjtöttem. Utáltam és rendszeresen vertek, éheztünk és rendes oktatásban sem volt részünk.
− Elméletileg, ha kihúzunk még egy évet, örökbefogadhatlak…
− Szerintem ezt a gyámügy tökéletesen leszarja nagyívben. Csak menjen a lóvé a kezükbe. Rohadt kurva. – Valójában az is volt. Vén ribanc, akit jó ideje nem tornáztatott meg senki. Olyan vén trottyhoz, mint amilyen ő, én sem nyúlnék, még pénzért sem. Tökéletesen együtt érzek a nála húsz évvel fiatalabb férjével, aki jó ideje nem nyúlt hozzá.
− Nyugodj meg, Leo! Nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem. Soha. Te az én fiam vagy…
− Hagyjuk a nyálas részt, jó? – mondtam gúnyosan, miközben beszálltam az anyósülésre. – Én nem a pasid vagyok.
− Honnan veszed, hogy a pasimmal is ilyen nyálas lennék?
− Onnan, hogy ki vagy éhezve. – A rádiónál matattam, hátha találok valami értelmes adót. Adam azonban nem válaszolt semmi vicceset úgy, mint szokott. Kilestem a lehúzott ablakon. – Nem szégyen ezt bevallani.
− A nemi életem privát – felelte végül, majd ő is bepattant a kocsiba. – Egyébként is, honnan veszed ezeket?
− Én sem vagyok süket, Adam. Plusz vak sem. Látom, hogy hiányzik. – Erre kicsit ledermedt. Érzékeny téma volt számára – számomra nem, mert utáltam Tony-t, az érzés pedig kölcsönös volt. Fájdalmas sóhaj hagyta el a száját, miközben beizzította a motort.
− Nem szeretett igazán. Ha szertetett volna, mindkét fiamat elfogadja olyannak, amilyenek. Azt hiszed, te kergetted el? Részben talán igaz, de Dom ugyanúgy bökte a csőrét, mint te. – Ezt nehezen hittem el. Dominicot mindenki szereti, ő igazi apuci kedvence típus. Akarva-akaratlan, de mindig mindenben jól teljesít és még intelligens is. Mindenki imádja a kis egoista fejét, csak mert fősulira jár, meg mindenben okoskodik. – Ja, el is felejtettem. A nagynénéd meglátogat, tehát ne szökj ki ma este.
Teljes erőből lefejeltem a kesztyűtartót. Neee. Csak Em nénit ne! Adam tesója…idegölő. Van egy tizenkét éves kislánya, aki amúgy nem szörnyű, csak autista. Tehát nem nagyon lehet vele játszani. A nő meg…maga a pokol. Ekkora álszent ribancot nem találsz sehol sem a Földön. Adam gazdag – nagyon gazdag – elvégre pszichológus, plusz az apja sem volt soha szegény – bár kitagadta… –, a tesója pedig csak akkor szereti, ha úgy ad pénzt, hogy utána azt nem kéri vissza. Amint megy a telefon, hogy ,,Emily, tartozol ezer rugóval!” máris megy a buzizás meg az ujjal mutogatás.
− Látom, te is olyannyira örülsz a látogatásnak, mint én. – Felnéztem rá, amolyan ,,Most komolyan?” képet vágtam. Örülni? Az nem kifejezés. Örömömben simán leugrottam volna a tizedikről meztelen, hogy aztán elmerüljek tövig a betonban. A kiscsaj cuki, az anyja nem, a férje meg idióta. Hogy tudta elvenni azt a nőt?
− Remélem, ez vicc volt.
− Nem, komolyan gondoltam – forgatott szemet. – Örültem én valaha is a nővéremnek?
− Én minden alkalommal örülök, mikor hazamennek. – Felnevezett, majd végre kikanyarodott a parkolóból. Bár tudtam, ez még koránt sem a nap vége, még csak most kezdődik. Vásárlás, főzés, takarítás. Ó, igen. Imádom. Csak vicceltem, sosem takarítom ki a szobám, megteszi helyettem Dom. Már állítólag öt éve külön szobánk van, de mikor hazajön a fősuliról, olyankor egy szobába vagyunk összezárva. Én pedig kihasználom az alkalmat és a rendmániáját, és kitakaríttatom vele a szobám.
− Még én – sóhajtotta néhány perc múlva, miközben az egyik üzlet felé tartottunk. Szeretek vásárolni, ilyenkor minden szart bedobálhatok a kosárba, Adam pedig kifizeti, még csak rá sem kérdez, minek az. Ha gumit vesz az ember, kifejezetten jól jön ez a tulajdonság egy apánál. – Előre szólok, semmiféle alkoholt nem dobhatsz a kosárba! Különben kitekerem a nyakad! Vili? – Bármit beledobálhatok a kosárba, kivéve alkoholt. Na jó, néha, különleges alkalmakkor, például újévkor. Akkor nagyon sok alkoholt dobálhatok a kosárba.
− Vili – sóhajtottam. Alapjáraton nem volt gondom ezzel a szabállyal, igazi elkényeztetett gyerek vagyok, mióta Adammel élek. Néha viszont kellemetlen ez az apáskodás és cukiskodás, ami ebbe a hapsiba szorult. Mikor először ránéz az ember, két dolog tűnik fel: 1. Kurva szexi – mármint női szemmel, persze. 2. Kurva férfias és még izmos is. Aztán rákérdezel a gyerekeire és minden vágy szertefoszlik. Már nem akarsz a gatyájába nyúlni, nem tartod férfiasnak és még szexinek sem, helyette felmerül benned a metró menetrendje, hogy minél előbb az egyik elé ugorhass. Adam kifejezetten buzis tud lenni…húha…
− Min gondolkodsz ennyire? – kérdezte rám nézve, miközben a parkolóba kanyarodott. Vállat vontam.
− Rajtad.
− Rajtam? – kérdezte felvont szemöldökkel. Elvigyorodtam, majd kinyitottam az ajtót és miközben kiszálltam kihúztam a zsebemből a cigarettám.
− Aham. Hogy milyen kis hercegnős tudsz lenni.
− Mi bajod ezzel? – kérdezte vérig sértve, miközben ő is kiszállt, majd lezárta a kocsit. Elém lépett. Körülbelül egymagasak voltunk, de még így is kifejezetten rémisztően hatott, ahogy próbált fölém tornyosulni. Tekintve, hogy jóval testesebb volt, mint én, nem szívesen verekedtem volna vele.
− Semmi, anyuci – vigyorogtam a képébe.
− Ha nem akarsz ismét hidegvízben zuhanyozni, akkor visszaveszel a pofádból a mai napra – mondta mosolyogva, majd egy laza mozdulattal benyálazta a két ujját és elmorzsolta a cigarettám, így már nem éget tovább. Ezzel ott is hagyott, én pedig elhúzott szájjal méregettem a szerencsétlen cigimet, amit hasznavehetetlenné morzsolt két ujjával. Szemet forgattam. Ilyenkor bezzeg nem jön elő a csajos énje…
Gyorsan kellett kapkodnom a lábaim, ha utol akartam érni. Nem igazán akartam ismét hideg vízben zuhanyozni, szóval igyekeztem nem felcseszni az agyát a vásárlás időtartama alatt. A múltkor direkt elhasználták az összes meleg vizet csak azért, mert véletlenül tönkretettem a kocsit. Részegen vezetni jogsi nélkül? Igazán rám vall ez a húzás, mindenesetre Adam is és Dom is felhúzta magát kellőképpen.
Mikor beléptem a boltba két dolgot láttam: Adam vöröslő fejét és az egyik bandatársam ijedt arcát az egyik polc mögül. Már akkor sejtettem, hogy valami nem stimmel, amikor Ashton intett, hogy csak lassan közelítsek a nevelőm felé, aki ismét csak erősen artikulálva szidta valakinek a kurva anyját. Amikor a polc mögé értem már én is szívesen csatlakoztam volna az anyázáshoz.
− Elen Kutcher – morogtam, amikor megláttam a banyát Adammel szemben. Ő az oka mindennek. Ő lenne apám ügyvédje, akit összesen kétszer láttam életemben, mert sem ő, sem az állítólagos apám nem jelent meg a tárgyaláson. Ezek után elég sok per indult ellenünk, Adamet egy csomó dologgal megvádolta, végül tényleg fogást talált rajta: a régi drogfüggőségét. – Nem gondoltam volna, hogy valaha is két lábon járva látom. Őszintén reméltem, hogy jó sokáig gipszben marad. – A szerencsétlen ribanc leesett a létráról és eltörte a lábát, természetesen ez nem akadályozta meg semmiben.
− Leonardo – szólt mézes-mázos hangon a nő, miközben feltűnően nagyobb terpeszbe állt. Természetesen ceruzaszoknya volt rajta, így egyértelmű volt, mire megy ki a játék, de szándékosan nem néztem lejjebb arról az ocsmány arcáról. – Illedelmességed mindig felülkerekedik az eszeden. – Ashton hallhatóan felszisszent a polc mögül.
− Anyu, kérlek…
− Ashton! – morogtam, mire nagyot nyelt. Ashsel nem volt semmi bajom, igazi bandatag volt és bár az anyját utáltam, neki sosem tudtam volna ártani. Hacsak nem muszáj. Például most.
− Dr. Kutcher, ha lehet, mi is szeretnénk vásárolni mindenféle bájcsevegés nélkül – mondtam olyan álkedvességgel, amilyet még sosem játszottam meg, ez pedig mind a négyünknek szemet szúrt. Elen elmosolyodott, majd a fia felé fordult.
− Igényes barátok vesznek körbe, Ashton. – Ezzel ott is hagyott minket, Ash pedig fellélegezhetett. Adam mérgesen dobbantott egyet, majd telefonja után matatott, de eszébe jutott, hogy alig fél órája vágta földhöz. Mély lélegzetet vettem, mielőtt Ashton felé fordultam volna, jó ideje nem él már anyjával, így nem tudtam hibáztatni, ráadásul az anyja ügyvéd, senki sem veszekszik szívesen egy ügyvéddel. Kivéve persze engem, én az igazgatót is leöntöttem már forró kávéval az előző sulimban.
− Ne haragudj, Leo. Tudod milyen ez a banya – mondta szomorkás félmosollyal az arcán Ash, miközben hozzám araszolt, majd a fülemhez hajolt. – Dimitri már megint keveri a szart a hátad mögött.
− Ma nem tudok menni – suttogtam vissza. – Adam kijelentette, hogy nem hagyhatom el a házat. Bízd meg Axelt.
− De senki sem fog rá hallgatni!
− Ha megüzened, hogy én adtam parancsba, kussban maradnak. – Ash bólintott, majd a még mindig tomboló Adamhez fordult és felajánlotta neki a saját mobilját, persze azért szépen megkérte, hogy ezt, ha lehet, ne törje össze. Amíg Adam félrevonult telefonálni, én addig előkotortam a zsebemből egy érmét, amivel el tudok hozni egy kocsit. Igazából, egy hamis játékérme volt, de pont akkorra, hogy belefért a lyukba és a lánc elengedte a kocsit. Ashton már kapott is az alkalmon és beugrott a kocsiba.
− Ugye nem képzelted, hogy majd végigtollak az egész üzleten, akár egy csecsemőt? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mire vállat rántott.
− Nem képzeltem, de ha már így alakult.
Ahhoz képest, hogy két évvel idősebb volt tőlem, jóval gyerekesebben és naivabban viselkedett, mind velem, mint a bandával. Mivel ilyen csöndes és feltűnőmentes volt, simán elküldhettem bármelyik másik bandához alkudozni, vagy csak szimplán kémkedni. Ami azt illeti, pont emiatt a tulajdonságai miatt kedvelték annyira a vezetők is.
Ahogy Asht tologattam a polcok között, feltűnt, hogy egy fiatalabb sem néz minket hülyének, kivéve persze az öregeket, akik úgy néztek ránk, mintha minimum egy földönkívüli császkálna az áruházban. Adam időközben eltűnt a szemünk elől, de mivel az illedelmességem mindig erősebb az eszemnél, ezért úgy döntöttem, semmi feleslegeset nem veszek – vagy legalábbis elég kevés hülyeséget dobálok a kosárba. Ebben nagy segédem volt Ash. Éppen az édességeknél kocsikáztunk, ő pedig eldöntötte helyettem, hogy mit akarok a kosárba dobni.
− Teszed vissza?! – kiáltottam rá, ahogy egy igen drága gabonapelyhet dobott az ölébe. – Az kurva drága!
− Éppen ezért jó – rázogatta a dobozt. – Van benne ajcsi is!
− Tedd vissza, vagy lerepítem a golyóidat!
− Hú de morci vagy ma, főnök – motyogta csalódottan, de azért visszahelyezte a dobozt és helyette lekapott egy olcsóbbat.
− Mielőtt idejöttünk, hívott a gyámügyes kurva. Apám perelni akar.
− Nos, igen. Anyám elég érzékeny pontot talált a dokin – mondta elgondolkodva, miközben azt olvasta, hány gramm cukor van az egész pehelyben. Ahogy láttam, minimum a nyolcvan százaléka cukorból és csokiból állt.
− Csak tudnám, hogyan…
− Leo, ne haragudj, de kibekúrt egyszerű ezeket visszakeresni, még én is simán belépek a rendszerbe. A dokid két évig járt a rehabra, ez pedig megjelenik az orvosi kartonján. Tudtad, hogy öt évre bevonták az engedélyét is? Valaki azért is feljelentette, mert állítólag molesztálta a gyerekét, de én ezt nem veszem be. Adam a légynek sem tudna ártani – dobta háta mögé a dobozt, ami csak a kitűnő reflexemnek köszönhetően nem bukott ki a kocsiból. – Nem mellesleg, ő a csaj az ágyban, nemde?
− Ennyire süt róla? – kérdeztem teljesen a kocsira hajolva, így már elég közel voltam ahhoz, hogy suttoghassak. – Azt hittem, ez csak számomra egyértelmű.
− Ó, főnök – legyintett egyet. – A dokidról kellőképpen süt, hogy meleg. Csak az nem látja, aki nem akarja.
− Ha visszakaptad a mobilodat, hívd fel Axelt. Még ma este megkapjátok a parancsokat.
− Leo, már régen mondani akartam… − sóhajtott fel, miközben amennyire csak tudott, felém fordult a kocsiban. Elkapta az egyik tincsemet, majd ujjaira kezdte el csavargatni. Rég volt már ennyire lenőve, de őszintén szólva, még egészen tetszett is, ahogy sötétbarna tincseim a fülemet csiklandozzák. Ahogy látom, másnak is. – De szerintem ebbe nem kéne belefolynod, hagyd, hogy lezajlanak a kereskedelmek a bandák között, aztán szard le. Nem akarjuk, hogy bajod essen.
− Az a helyzet, hogy Dimitri már kellőképpen belekevert az üzletbe, és bár tisztán kijelentettem, hogy nincs drogkereskedelem az oroszokkal, nagyon sokan bedőltek neki. Ez nem egy sima LSD, amit egész olcsón beadnak az embernek, aztán nevetve figyelik, ahogy szenved. Valami sokkal rosszabb. – Még én magam sem sejtettem, miféle drog lehet, de elég kelendő volt. Állítólag hasonló tüneteket produkált, mint az LSD, de sokkal durvábban. Valaki annyira bekattant, hogy végzett magával. Kemény szer lehet, bár ezek mind csak pletykák az alvilágban.
− Nem is tudom, Leo. Megvan a saját bajod, itt van az apád, meg a sok per, Adam múltja. Mind-mind hatással van az életedre…
− Ash?
− És már megint félbeszakít… − sóhajtotta, majd kezével megtámasztotta a fejét a kocsin. Elmosolyodtam, majd a füléhez hajoltam. – Na, mi van?
− Mit tudsz te Oliver Kingről? – A név hallatán semmi reakció nem mutatkozott, tehát vagy nem ismeri, vagy tényleg csak egy seggdugasz.
− Róla semmit. Nem igazán aktív a bandákban, de a nővére Benji csaja, ami nekünk nem valami jó hír. Újabb ellenséget jelenthet ez a két King gyerek.
− Miért?
− Benji is belefolyt a drogügyletekbe. Plusz, tudod kivel volt együtt az anyja? – Még mielőtt válaszolhattam volna, folytatta. – Oscar Richardsonnal, aki ugye mind tudjuk, hogy kicsoda.
− Hát persze, hogy tudjuk – ásítottam, miközben nagyot löktem a kocsin, majd gyorsan felálltam az egyik kiálló vasdarabra, hogy Ashsel együtt gurulhassak végig az édességes pultok között. – A drogügyletek felügyelője, ember -és fegyvercsempész, plusz ő irányítja az egész alvilágot. A vén tata. Hány éves is?
− Vicces, de pont hatvankilenc lesz a jövőhónapban.
Hümmögtem egy sort, majd bekanyarodtam Ashsel a tejtermékekhez és elkezdtem a különféle sajtok között turkálni, miközben végigpásztáztam, milyen borok pihennek Ashton lábai között. Ezekhez passzoló sajtot szerettem volna választani. Ha másra nem is volt jó a Tonyval való együttélés, hát arra igen, hogy mindenféle kényességet ellessek tőle. Milyen borhoz, milyen sajt illik, ha az övem barna, akkor a cipőm is lehet barna, hogyan kell nyakkendőt kötni, és a többi.
Éppen, hogy elkezdtem kiválogatni a sajtokat, Adam trappolt felém a másik irányból. Elég dühösnek tűnt, de mintha elégedett is lenne, mintha valami vadság csillant volna a szemében. Még mielőtt bármit is mondott volna, tekintete Ashre vándorolt, aki tele jókedvvel dúdolászott a kocsiban.
− Te mit keresel a kocsiban? – kérdezte felé nyújtva a telefonját.
− Semmit. Csak kényelmes.
− Értem – bólintott. – Vagyis nem, de igyekszem elfogadni.
− Szurkolok magának.
− Te miért örülsz magadnak ennyire? – kérdeztem bedobálva a sajtokat Ash ölébe, aki felszisszent, ahogy a hideg sajtok az ágyékának ütköztek.
− Ügyvédet cseréltünk – vigyorgott büszkén.
− Jó tudni. És kit találtál a régi helyére?
− Alexander Whitemore, bár elég kezdő és még nem volt ilyen ügye, ebből merek következtetni, hogy emiatt majd jobban igyekszik.
− Hé! Ennek a faszinak nem Henry Whitemore az apja? Tudod, akinek annyi nőtől van gyereke és kibaszott gazdag – kérdezte Ash a telefonját nyomkodva, gondolom Axel számát kereste.
− Az IPhonos csávó?
− Jaja – bólogatott. – Asszem, nekem mennem kéne.
− Most már nem mégy sehova, maradj egyhelyben, nehogy kiessen valami a kocsiból! – kuncogott Adam, miközben megnézegette az alapanyagokat, amiket összeválogattam. Ilyenkor mindig olyan büszkén néz, hogy tudom, mit akarok. Persze, most sem csak a mai estére vásároltam, de minimum három menü érlelődött bennem. – Ó, ma sült hús lesz salátával és sajtokkal, brownie-val és csokoládéval? Aztán lesz még a héten lasagne és palacsinta? És a többi nap?
− Én megeszek mindent másnap is, Dom majd rendel magának. Különben se kényeskedjen, egyen, ami van! – Ezt utáltam nagyon a ,,bátyámban”, válogatós volt, és semmit sem evett meg másnap, inkább éhezett. Én nem voltam válogatós, tekintve, hogy az árvaházban nem igazán volt lehetőségem válogatni, vagy megettem, ami volt, vagy éhen maradtam. Plusz anyám sem tartott valami jól a halála előtti években. Akkor ettem, ha ő rendesen végezte a munkáját, tehát nem bírt lábra állni a sok…munkától. Akkor kaptam egytányérnyi meleg ételt, amíg ő lábadozott. – Add ide a telefont!
− Örömmel – nyújtotta rögtön Ash. Ahogy sejtettem, valóban Axel száma volt kikeresve a névjegyzékből. Félrevonultam pár polcnyit, majd tárcsáztam a számot. Jó sokára vette fel és elég másnapos, meggyötört hangja volt. Ami azt illeti, mintha mást is hallottam volna a háttérből, öklendezést?
− ÁH ASH! Remélem jó okod van arra, hogy zaklass! – nyüszített bele a telefonba. Elvigyorodtam, majd megköszörültem a torkomat.
− Én vagyok.
− Főnök, mi a helyzet? – Máris sokkal több életenergiája volt. – Te meg nem tudnál arrébb hányni? Éppen Leo-val beszélek! – Nem voltam benne biztos, hogy ki szenvedett a háttérben, de volt egy sejtésem felőle. A másik ember morgott valamit az orra alatt, majd hallottam, ahogy csukódik az ajtó.
− Te már megint a fürdőkádban éjszakásztál?
− Eh, most jöttem fürdeni. Küldjek képet?
− Kösz, kihagyom – dünnyögtem. – Dolgod lenne estére.
− Hú, de jó.
− Hívd össze a bandát, aztán jelentsd ki nekik, hogy nincs üzlet az oroszokkal! Plusz küldj felderítőket a kínaiakhoz, a japánokhoz és a franciákhoz, kérdezzetek rá, valaki találkozott-e az új droggal, ami nem rég futott be.
− Arról a kemény szerről beszélsz, ami totál kikészíti az embert? Én is hallottam róla, de eddig semmi konkrétat nem tudok. De ugye tudod, hogy Dimitri…
− Tudom, hogy mit terjeszt! Éppen ezért kell elmennetek a bandákhoz! Ha megvan, majd keress.
− Te hol leszel?
− Otthon. Jön a nagynéném. – Olyan élesen süvített át a fejemen a röhögése, hogy egy pillanatra el kellett rántanom a telefont a fülemtől. Mindig is tisztában voltam vele, hogy a nevetése oltári, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen káros hatása lehet. Számat elhúzva vártam, hogy lenyugodjon. Elég vicces, hogy a legrettegettebb bandavezérnek otthon kell maradnia csak azért, mert az apja azt mondta. Elég szánalmas, tudom, de ha meg akarok szabadulni az igazi apámtól, akkor Adamre kell támaszkodnom.
− Ez kurva ciki.
− Még egy horkantás és golyót eresztek a seggedbe.
− Természetesen átadom az üzenetet, Leo. Mondd meg Ashnek, hogy este hívom.
− Mi van, ő az új kiszemelted?
− Hogyne. – Szinte láttam magam előtt, ahogy szemet forgat, majd hátradől a kádban. – Biztosan apám legjobb haverjának fiát szúrom ki magamnak. Különben sem vagyok meleg.
− Kár – nevettem a telefonba. – Na, én megyek. Este jelents!
Természetesen senkinek sem szúrt szemet, hogy csak úgy félrevonultam telefonálni, elvégre nálam ez természetes jelenség. Nincsenek barátaim, akikkel írhatnék vagy cseveghetnék, nincs barátnőm, nincs főnököm, mégis állandóan a telefonon csüngök. Tökre természetes.
Volt egy olyan sejtésem, hogy Adam már tudja, mibe keveredtem, de hálás voltam, amiért sosem kérte számon, hol is voltam és miért bűzlök a piától, ellenben Dominic mindig rákérdezett, mégis mi a francot műveltem egész este.
Mire végeztem a telefonbeszélgetéssel Ash és Adam már a kasszánál várakoztak. Ashton még mindig a kocsiban ült és nagyban magyarázott valamit Adamnak, akit nem igazán érdekeltek a hülye ötletei, inkább a kasszánál árusított cuccokat figyelte. Én is hozzájuk surrantam, éppen akkor jutottunk sorra, a kasszánál álló nő pedig rögtön kiszúrta Asht a kocsiban.
− Elnézést, fiatalember, de ez bevásárlókocsi, nem pedig babakocsi. Máskor, ha lehet, gyalog közlekedjen a boltunkban!
− Hogyne-hogyne – motyogta az orra alatt Ash. A nő csak szemet forgatott, majd elkezdte lehúzni a kipakolt cuccokat. Én ekkor értem Adamhez, aki rögtön megérezte a jelenlétemet. Hátra sem fordult, csak pakolt tovább.
− Nos, főnök, mindent elintéztél? – Meglepett a kérdése. Sosem szólítanak előtte főnöknek, ami azt illeti, utálom, ha így szólítanak, de egyszerűen lehetetlen leszoktatni őket. Úgy döntöttem, nem spilázom túl a dolgokat és úgy teszek, mintha Leo-nak szólított volna. Ez tűnt észszerűnek.
− Igen. – Valójában még csak a felét sem sikerült megoldani a problémáimnak, hála a drogos orosz bandáknak, akik az ilyen huszonéveseket úgy ráállítják a drogra, mint más kutyát a kockacukorra. Adam nagyon jól tudta, hogy néha-néha nálam is elfogy egy füves cigi, bár alapjáraton engem nem érdekelnek a drogok, néha szükségem van egy kis lazulásra, hogy arra a pár órára szabad legyek és ne érezzem a tetteim súlyát. A nevelőapám igyekezett kimaradni az életem ezen részéből, és sosem vágta fejemhez, hogy olyan vagyok, akárcsak a vérszerinti apám: egy drogos bandavezér, akinek mindig csak a szexen és a pián jár a feje. Plusz nem nagyon volt joga kioktatni, mert mikor én hozzákerültem még ő is előnyben részesítette a drogokat meg a piát. Ashton szerint miattam változott meg, szerintem meg a munkája miatt. Elvégre mégiscsak orvos.
Akkoriban kapta vissza ideiglenesen az engedélyét, mikor engem örökbefogadott. Ám csak évekkel később tudtam meg, hogy az adoptálásom előtt egy kisebb botrány dúlt a családban, Adamnek két választása volt: vagy elmegy nevelőszülőnek és leszokik a drogról vagy Tony és Dom elhagyja, plusz az engedélyét sem kapja vissza. Mivel Adam már rég óta szeretett volna még egy tinit az életébe – idióta volt –, pont kapóra jöttem. Emellett az engedélyét is visszakapta, tehát mindenki jól járt. Én nem éhezek, Adam dolgozhat, Domnak pedig van élete. Tony meg így is-úgy is elhagyta volna, tehát érte nem nagy kár.
− Ashton, te is velünk vacsorázol? – kérdezte fizetés közben Adam. Mikor ilyen kedvesen beszél minden velem kábé egykorúval, csak akkor tűnik fel igazán, mennyire érzékeny és sebezhető is valójában. Domnak ő az isten, aki védelmet ad, átöleli, ha sír, ott virraszt mellette, ha beteg, holott Adam is ugyanolyan törékeny, mint Dominic. Sőt, talán a nevelőapánk nehezebben törik össze, de ha egyszer összetörik, akkor már nincs visszaút.
− Ha ez meghívás, akkor örömmel elfogadom!
− Hát hogyne fogadnád? – kérdeztem gúnyolódva, miközben megragadtam a kocsit, majd elkezdtem kifelé tolni az üzletből. – Ha még egyszer főnöknek hívsz az apám előtt, akkor nem sokára az Ashlyn névre fogsz hallgatni!
− Jaj, ne már! Akkor úgy fognak hívni, mint Oliver nővérét!
− Ashlyn Kingnek hívják?
− Egyszer már elmondtam.
− Csak annyit, hogy a vezetéknevük King, de azt eddig is tudtam!
− A neve árulkodó, nem igaz? – kérdezte felbontva a gabonapelyhét, majd jókora adagot borított a szájába. De alig, hogy elkezdte rágni, máris elhúzta a száját. – Ez kurva szar ízű.
− Árulkodó? Mit értesz ez alatt?
− Nem to’m – vont vállat, miközben újabb adagot öntött a szájába, majd teli szájjal megszólalt. – Talán az apját.
− Az apját?
− Te sosem figyelsz rám! – Teljesen feladta magát, mérgében hozzám vágott egy maroknyi csokis bogyót. Néhány a számban landolt, a többi része a földre hullott. – Az előbb mondtam, hogy az anyja jóban volt az öreggel! Te tényleg ennyire süket vagy?
− Az öreg a King testvérek apja? – kérdeztem döbbenten. Bár annak a vén trottynak elég sok partnere volt – meg van is – sosem néztem volna ki belőle, hogy egy porontya is lett. Ami azt illeti, nem is nagyon ismerem, még sosem találkoztunk, de az emberivel volt dolgom. Nem voltam tőlük elalélva.
− Csak a srácé – vont vállat. – Legalábbis ezt rebesgetik. De mivel állítólag erről Oliver még nem tud, ezért nem is közölték vele.
− Akkor nem lehet valami aktív tag.
− Ki mondta, hogy az? – kérdezte, és bár nekem háttal ült, szinte láttam, ahogy kihívóan elvigyorodik.
A minap összeverekedtünk Oliverrel, és egyáltalán nem tűnt ennyire nyugodtnak, mint ahogy leírta őt Ash. Olyan sebességgel rúgott belém, hogy esélyem sem volt kivédeni, az ütései pedig olyan erősek és kíméletlenek voltak, hogy féltem, alul maradok. Ami azt illeti, ha nem akad a kezembe egy nagy kő, akkor így is történt volna. Miután hozzávágtam, kellően megszédült, én pedig jó erősen orrbavágtam. Ez alig tíz perc alatt folyt le köztünk, és az elején is éreztem, hogy nem kezdő. De ha nem jár a nővérével bandázni, akkor hol tanult meg verekedni?
Nem volt túl sok időm gondolkodni, az autó pittyegett egyet, majd Adam száguldott el mellettünk, hogy a kocsiba nyúlva megnyomja azt a gombot, ami a csomagtartót nyissa. Éppen, hogy el tudtam rántani a bevásárló kocsit, mielőtt Asht telibe fejen vágta volna. Mivel egyértelmű volt, hogy nem akar hazamenni a vacsora előtt, így nem siettem őt kiszabadítani a húsok, üdítők és egyéb alapanyagok hegyeiből.
− Leo, én tényleg nem akarlak siettetni, de pisilnem kell. Ha nem engedsz ki, összepisilem magam!
− Nos, ezt nem hagyhatjuk, nem igaz? – kérdezte Adam kuncogva. – Először leszedem rólad a törékenyebbeket, aztán rohanhatsz könnyíteni magadon. Úgy látom, hív a természet.
− Szinte üvölt értem, Dr. Walker. Szóval siessenek! – Nem volt túl sok törékeny dolog a kocsiban, így elég hamar rohanhatott keresni az anyatermészet társaságát, mi pedig folytattuk a pakolást. Közben azon járt az eszem, hogy a tejfelhajú vajon hol tanulhatott meg ilyen jól ütni? Ráadásul abban sem voltam biztos, hogy nem tudja, ki az apja. Bár ennek sincs semmilyen valóságalapja, és igaz, ami igaz, utálom Oliver – már az évnyitón szemet szúrt nekem –, de sajnálnám, ha az a vén kecske lenne az igazi apja. Inkább maradjon egyedül, túl lehet élni.
− Még sosem mesélted el, hogyan ismerted meg őt – szólalt meg hirtelen Adam. Összevontam a szemöldököm.
− Kit?
− Ashtont. Már az örökbefogadásod előtt ismerted, de ő nem volt árva, igaz? Van anyja és apja is.
− Az apja elhagyta őket, mikor megszületett, az anyja pedig nem volt vele túl sokat miután lediplomázott. A nagyjával élt, a nagyanyja pedig állandó támogatója volt az árvaháznak. Olyan hat éves lehettem, amikor először találkoztunk egy jótékonysági bálon, amin zongoráznom kellett. Odajött megdicsérni, aztán elkezdtünk beszélgetni. És tadam, eltelt tíz év – vontam vállat. – De jobban csak a nagyanyja halála után találkoztunk, előtte ritkán jött vele. Miért érdekelt ennyire?
− Senki sem áshatja ennyire bele magát az életedbe, éppen ezért senki sem kritizálhat. Ő bármikor a szemedbe mondja, ha hülyeséget művelsz. – Szólásra nyitottam a számat, de végül vissza becsuktam. Nehéz volt beismerni, de igaza volt. Én is nehéz eset vagyok, az érzelmeim körülbelül annyit érnek, mint egy teáskanál, nehéz rajtam kiigazodni, de Ashton sem jobb eset. Kívül mindig nevet, vigyorog és boldognak tűnik, de egyébként ő is meg van keseredve a maga módján. Talán ez bennünk a közös: mindkettőnket elhagytak. Bár az igaz, ő sokkal inkább beleszól az én életembe és döntéseimbe, mint én az övébe. – Nos, minden embernek szüksége van egy ilyen barátra, különben mit sem ér az élet.
− Nekem eddig úgy tűnt, neked nincs ilyen barátod. – Talán hiba volt ezt kimondani. Adam lefagyott egy pillanatra, miközben az utolsó doboz akármit helyezte a csomagtartóba. Szomorú mosoly ült ki az arcára, majd felegyenesedett és egy hirtelen mozdulattal becsukta a csomagtartót.
− Már nincs. – Ezzel ott is hagyott, hogy visszatolhassa a bevásárlókocsit. Eltelt már négy év, és eddig nem vettem észre, hogy Adam mennyire érzékeny. De vajon miért pont most törik meg a jég?
––––––
Mikor Ash végzett a dolgával, Adam még mindig nem ért vissza. Én az anyósülésen ültem a nyitott ajtóban és cigiztem, amit nagyon utál a nevelőapám, de valahogy most szükségem volt erre. Mármint a cigire, nem arra, hogy pont a kocsiban gyújtsak rá. Ash a sliccét igazgatva állt meg előttem, majd fejét forgatva Adamet kereste.
− Hol van Adam?
− Hát nem itt.
− Történt valami?
− Nem – ráztam fejet. – Ma kicsit érzékeny.
− Talán, ha nem lenne ennyire nehéz kiigazodni rajtad…
− Nincs kocsid, jól tudom? – kérdeztem a szavába vágva, mire csak gondterhelten felsóhajtott, majd bepattant a hátsóülésre. Ha könnyű lenne kiigazodni rajtam, könnyen át is gázolnának rajtam, annak mi értelme? Mi értelme nyíltnak lenni? Úgyis csak kihasználnák, annak meg tényleg semmi értelme.
Mire elszívtam a cigit, Adam is előbukkant, annak ellenére, hogy az előbb kifejezetten kellemetlen kérdést tettem fel, igen jó kedvében volt. Felcsillant bennem a remény, hogy talán találkozott a nővérével, aki visszamondta a vacsorát és nyugodtan ehetünk, videójátékozhatunk, meg idegesíthetjük Domot. Csalódnom kellett.
− Ez a Whitemore nem is olyan rossz gyerek – motyogta magában, miközben elindította a kocsit.
− Hozzád képest tényleg az. – Nem is figyelt rám, vigyorogva kikanyarodott a parkolóból.
− Találkozott vele? – kérdezte Ash, miközben a két első ülés közé nyomta magát, így pont az én nyakamba lihegett.
− Megkértem, hogy jöjjön ide. Csak pár szót váltottunk, de eddig rendesnek tűnik.
− Ami csoda, ilyen nőcsábász apa mellett. A hapsi ötven éves, de még mindig javában éli a fiatalkorát. Ha jól számolom, hét gyereke van négy nőtől.
− Nem irigylem – sóhajtotta Adam. – Bezzeg annak sosem lehet, aki igazán vágyna rá…
− Talán, ha nőnek születtél volna…
− Nem erről van szó. Az identitás csak egy dolog. Amúgy meglep, de valójában biszex vagyok.
− És ezt három és fél után kell közölni?! – kérdeztem felé fordulva, miközben teljesen kikeltem magamból. Csak most jut eszébe ezt elmondani? Hogy valójában biszex és nem meleg? Nem mintha ez bármin is változtatna, ugyanolyan csajos marad, de akkor is! Mondjuk…én sem árulok el neki sok mindent, így ez jogos lépés volt.
− És volt is már nővel?
− Szerinted akkor biszexnek vallanám magam? – kérdezte Ashre pillantva. – Amúgy meg ez nem jelent semmit, csak megjegyeztem.
− Szóval ezért fogadta őket örökbe… − motyogta az orra alatt Ashton. Erre egyikünk sem reagált. Adamnek kellemetlen volt a téma, én pedig őszintén még sosem gondoltam bele, miért is fogadott örökbe, azon túl, hogy ,,Szerelem volt első látásra”. Nem elég, hogy ez egy elég pedofil megnyilvánulás, de még nevetséges is. Aki engem meglát az max csak a rendőrséget hívja, de semmiképpen sem fogad örökbe. Tony is ugyanígy érzett irántam. Egyszer közölte is, hogy én egy született börtöntöltelék vagyok, én pedig egyet kell, hogy értsek vele. Itt vagyok tizenhat évesen, és jobban ismerem a drogokat, mint a Rómeó és Júliát.
Ashton bölcsen úgy döntött, ő sem boncolgatja tovább a témát. Ez hatalmas szerencse volt, mert nem elég, hogy nem akartunk, de nem is tudtunk volna róla beszélni. Sosem ragaszkodtam senkihez, nem szerettem senkit, így azt sem tudtam volna mondani, hogy szeretem Adamet és örülök, hogy hozzákerültem. Túl sok pozitívat ő sem tudott volna nyilatkozni rólam. Nem volt túl sok pozitív élményünk együtt.
Miután néma csendben hazakocsikáztunk és végighallgattunk három különbömielottző rádiócsatornán a Shape of you-t, beosztottuk, ki mennyi cuccot visz be a házba, hogy ne kelljen olyan sokszor rohangálni. Bár nem volt hideg, Blue nagyon szeretett beszökni a házba, majd mindent összesározni. És ezt mind pár másodperc alatt intézte el. Szinte hallottam a két évvel ezelőtti önmagamat és Adamat veszekedni a kutya ügyről.
− A kutya nem a házba való! – ordított rám, miközben én Blue-val az ölemben ültem az ágyban és videójátékoztam. – Különben is, honnan van ez az eb?
− A neve Blue, és mondtam már, hogy az utcán találtam.
− Csak úgy egyedül lófrált az utcán póráz nélkül?
− Volt rajta póráz, csak leszedtem, mielőtt elhoztam.
− TE ELLOPTAD EZT A KUTYÁT?
Oh, igen, régi szép emlékek. Természetesen a veszekedés után sem voltam hajlandó felkeresni Blue igazi gazdáját, helyette tettem róla, hogy minél jobban megkedveljen minket.
− Ash, még nyugodtan vehetsz a szatyorba pár dolgot – jegyezte meg Adam, miközben minden nehezebb dolgot a saját szatyrába pakolt. Felvont szemöldökkel bámultam őket. Ahogy őket figyeltem két dolog jutott eszembe: anya és család. Sosem szerettem az anyámat, sosem volt igazi családom, de ahogy Adam és Ash azon marakodtak, hogy melyikük szatyrában van több cucc, félmosolyra görbült a szám. Én sosem marakodnék ilyenen a nevelőapámmal. Sokkal inkább azon szoktunk veszekedni, hogy miért vagyok hétköznap részeg.
− De nem bírom el!
− Nyápic vagy!
− Hagyjon békén!
− Segítsek? – A kapuban Dom jelent meg…pizsamában. Illetve egy pizsamanadrág volt rajta, meg egy póló, mamusszal a lábán, de még így is nevetségesen festett.
− Ne nyisd ki a kaput, mert… − Késő volt, hiába szóltam. Dom nyitva hagyta a kaput, Blue pedig százhúsz kilométerperórás sebességgel hozzám vágtázott, majd azzal a lendülettel rám is ugrott és kihíján le is terített. − …kijön a kutya…
− Szólhattál volna előbb is – vont vállat Dominic, miközben a kapunak dőlt és keresztbe tette a lábait.
− Hogy lehetsz ennyire sérült, hogy nem fogod fel, ha nyitva hagyod a kaput, akkor kijön a kutya?! IDIÓTA! – ordítottam rá, de nem nagyon érdekelte a mondókám, helyette szemforgatva hozzám sétált, majd elvette tőlem a két a szatyrot, még mielőtt Blue kiharapta volna.
− Héj, Blue! – kiáltotta a kutyának Ash, mire Blue lihegve hozzáfutott, majd körbe-körbe szaladgált a srác körül. Mivel jó ideje ismerem Asht, így nem volt csoda, hogy Blue is kedveli. Amúgy egy csomószor hoz neki valami jutalomfalatot. Mivel Blue egy németjuhász volt, így nem is csoda, hogy szeret mozogni és enni. – Még mindig nem értem, miért lett pont Blue. Nem is lány és nem is kék.
− Mikor Leo hazahozta, még kölyök volt, és mint látod hófehér, csak a szeménél van egy sötétebb folt. Kiskorában megfürdőzött egy nagy adag ibolyában, ami befogta a szőrét – mesélte Adam mosolyogva pillantva a kutyára, bár tudtam, még most sem nagyon békélt meg a tudattal, hogy csak úgy elloptam.
− De hát az ibolya az lila!
− Én is ezt mondtam – vont vállat Dom. – De Leo szerint kék.
− Az ibolya igenis kék! – vágtam közbe, mire Ash arca grimaszba futott.
− Haver, te színvak vagy. Az ibolya lila!
− Kék – mondtam nyugodtan.
− Lila!
− Kék.
− Lila!
− AZT MONDTAM KÉK, szóval pofád befogod! – Ez meghozta a hatását, Ash csöndben maradt, ám Dom és Adam alig bírta visszatartani a nevetést. Nem érdekeltek. Sértődötten megfordultam, majd elindultam a ház felé. Kínlódjon velük Dominic. Én meg szépen kényelembe helyezem magam addig, amíg ők pakolásznak. Ami azt illeti, ezt nyugodt szívvel tettem, egyáltalán nem érdekelt, mit művelnek azok hárman odakint.
Amint beértem a házba, rögtön az emeltre futottam, de már a lépcsőn elkezdtem vetkőzni. Mire felértem a két fordulós lépcsőn, már csak gatya volt rajtam. A többi ruhámat a nyitott fürdőbe hajítottam, csak úgy szépen elegánsan a szennyestartókosár mellé. Beballagtam a szobámba – ami közös Dommal, tehát mégsem igazán saját, de Dom legtöbbször Adammel alszik –, majd becsaptam azajtót és levettem az utolsó ruhadarabomat is, aztán nagyot nyögve elnyúltam az ágyon. Nem terveztem még zuhanyozni, így nyugodtan meztelenkedtem a szobámban. Benyúltam a párnám alá, majd elővettem a dugi cigimet és rágyújtottam. Szobában cigizni? Abszolút halál. Úgy tűnik, ma nagyon arra hajtok, hogy Adam kinyírjon. Utálta, ha a házban gyújtok rá, sőt, magát a tudatot is utálta, hogy cigizem. Bár csak pár hónapja vagyok láncdohányosnak nevezhető, egyszerűen nem tudta elfogadni, mire jó a cigaretta. Ami azt illeti, én sem.
− Tehát cigizel? – kérdezte alig hat hónapja, miközben ujjai között forgatta az elszívott csikket, amit a szobámban talált. Úgy tanulmányozta, mintha minimum az égből pottyant volt egyenest a két szeme közé.
− Igen, és? – kérdeztem flegmán. Rám nézett. A szemei szikrákat szórtak, én pedig mélyen belül megremegtem azoktól az égő tekintetektől. Alapjáraton zöldes-barna szemei voltak, de amikor izzottak a dühtől…mintha vörösbe fordult volna.
− Tizenöt éves vagy…
− Tizenhat – vágtam közbe, de folytatta.
− …csak tönkreteszed magad. Ez a fűre is vonatkozik.
− Húha, de tapasztalt valaki.
− Nem kell diplomásnak lenni ahhoz, hogy tisztán érezzem a fű szagát, a szobádban. – A hangja remegett a dühtől, én mégis képes voltam lazán szemet forgatni. Ahelyett, hogy leteremtett volna, megvert volna, vagy eltiltott volna a cigitől, megőrizte a hidegvérét. Talán, ha akkor megüt, soha többé nem emelek cigit a számhoz. De nem tette meg. Nem tudta volna megtenni. – De ha már így alakult, hát maradjon így. De nincs cigi a házban. A drogot meg felejtsd el! Ha nem akarsz javítóba kerülni, akkor úgy szívj, hogy én ne tudjak róla! – Ezzel rám is vágta az ajtót, majd hallottam, ahogy nyitódik a garázs, és az ablakon kinézve láttam, hogy biciklin százhússzal tekerve elhajt az utcából. Elment edzeni. Aznap későn jött haza, majdhogynem ájulásig kínozta magát az edzőteremben.
Ezen gondolkodva szívtam egy utolsót a cigarettámba, majd egy egyszerű mozdulattam elnyomtam az éjjeliszekrényemen. Ekkor nyílt az ajtó, majd Ashton lépett be rajta. De alig, hogy végigmért, fülig vörösödve kapta e a fejét.
− Ó, haver! – nyögte szeme elé kapva a kezét. Elvigyorodtam, miközben felültem. – Legalább vegyél fel egy alsót!
− Ugyan már! Neked is ilyened van.
− Nem hiszem, hogy ellenőrizni szeretnéd.
− Valóban – feleltem még mindig vigyorogva, miközben belebújtam egy földön heverő alsóba. – Oké, idenézhetsz, szűzikém.
− Nem szép dolog egy olyanon viccelődni, amiről nem tehet az ember – mordult rám az ajtónak dőlve. Lehuppantam az ágyam szélére, majd vállat vontam.
− Nem tehetek róla, hogy buzi vagy.
− Nem vagyok az! – sikította úgy, akár egy kismalac, akit a farkánál fogva lógatnak fel. – Neked meg egy szavad sem lehet!
− Én biszex vagyok, te vagy a buzi – vontam ismét vállat.
− A kettő nem zárja ki egymást!
− Igaz – kuncogtam. Valamiért nem vallotta be magának, hogy nem aszexuális, csak szimplán meleg és fél mások, de főleg az anyja véleményétől. Nem nyitottam erről vitát, felesleges volt, egyszer úgyis megérzi milyen a testi vágy, és akkor már még csak eszébe sem jut a szó, hogy aszexuális. – Bepakoltatok?
− Be – sóhajtotta. – Azt mondta Adam, átöltözik és mehetünk segíteni.
− Megkedvelted.
− Nincs apakomplexusom sem.
− Nem úgy értettem.
− Oh… Nos, elég…családias légkört teremt, csak te nem vagy hajlandó élni benne.
− Ma mindenki rajtam csüng, miért? – kérdeztem összehúzott szemekkel. Nem tudom, az igazgató elmesélte-e Adamnek, de ő is az életemről faggatott, megtudta az osztályfőnökömtől – rohadjon meg –, hogy milyen is volt az életem a nevelőapám előtt. Sajnált, persze, ki ne sajnálna egy tizenhat éves gyereket, akinek végig kellett néznie, ahogy az anyja haldoklik, de egyáltalán nem volt szükségem együttérzésre. Én túlléptem rajta, nem kell babusgatni. Na, meg emellett megkaptam a ,,Ez nem jogosít fel semmire” című másfélórás maszlagot, amit maga a pápa is megirigyelne, olyan ügyesen szőtte bele Istent a dologba a diri.
− Mert… − Felsóhajtott. – Áh, mindegy is. Csak néha láss is, ne csak nézz. Előbb vagy utóbb megérted. Meg kell értened.
Pontosan tudtam, miről beszél, de nem állt szándékomban elárulni neki, helyette csak felsóhajtottam, majd magamra kaptam egy tisztának tűnő pólót. Nem voltam sem a szavak, sem az érzelmek embere, így ezen nem is volt mit megbeszélni, vagy egyáltalán kivesézni a témát. Lehetetlen lett volna. Egyszerűen képtelen voltam az érzéseimről beszélni vagy megérteni a másik érzéseit, egyáltalán felfogni a másik érzéseit. A saját érzelmeimről már nem is beszélek.
Ash nem mondott mást, csak kifordult a szobámból, közben nyitva hagyta az ajtót is, hogy halljam, ahogy Adam és Dom beszélgetnek. Ők család voltak. De én ennek a családnak nem voltam a része. Talán mélyen legbelül nem is akartam senkihez tartozni, elvégre bandavezérként bármikor meghalhatok, tehát még felesleges is volna.
Lekocogtam a konyhába, hogy segíthessek Adamnek, bár nem voltam nagy segítség, azért igyekeztem valamit segíteni. Például bőszen osztottam az észt a pulton ülve, chipset rágva. Dom feje egyre vörösebb lett minden megjegyzésem után, de próbálta vissza-visszanyelni az epés feleleteit. Többé-kevésbé sikerült is neki.
− Befognád? – kérdezte morogva. Ilyenkor nagyon hasonlítottak Blue-val, ugyanis a kutya szokott így morogni az idegen emberre, aki elhalad a ház előtt. – Ahelyett, hogy a pult tetejéről osztod az észt, inkább emeld fel a segged és pácold be a húst!
− Oh, nem. Ez a segg túl sokat ér.
− Miért? Mi csinálnak vele, kinyal…
− Dominic! – morrant fel Adam a nappaliban, aki éppen a munkáját végezte – volna – azaz egy beteg doksijait nézte át. Nos, ez mind hiába való, ugyanis a betegét agyonlőtték. Alig volt tizenhat éves, a szerencsétlen szép kis drogügyletbe keveredett és ez lett a vége. Adam persze erről nem tud, és még mindig próbál rájönni, miért is halt meg.
− Bocs, apa. De ez a mocsadék…
− Az a mocsadék szintén az én fiam, tehát a megjegyzésed felesleges – vont vállat nekünk háttal ülve a kanapén. A nappali majdhogynem egybe volt a konyhával, csak egy vékonyabb folyosó választotta el a két helyiséget. Hirtelen felénk fordult, majd eleresztette egy ezer wattos vigyort. – Ugyanis testvérek vagytok.
– Hogy én meg ő? – mutattam a mellettem tomboló idiótára. – Még csak vérrokonok sem vagyunk.
– Egy apa nevel titeket.
– Jut eszembe, tudsz róla, hogy az apád biszex? – Ha nem látom Dom arcát, el sem hiszem, hogy képes színváltósat játszani. Adam felsóhajtott mögöttünk, én pedig büszkén vigyorogtam a bátyám képébe, akinek hol sápadt, hol vörös, hol kék volt a feje. Ez talán orvosilag nem igazán egészséges, de talán a bátyám titkon szivárvány. Oké, ez erős hasonlat, de az a fej volt a mai nap jackpotja. Le kellett volna fotózni, aztán elküldeni az anyjának, hogy lássa, milyen retardált gyereket hozott a világra.
– Te voltál nővel? – makogta Adam felé fordulva, aki erre ismét felénk fordult, majd fejét megtámasztotta a kanapén. A hangja sipítozós volt, mintha most közölték volna vele, hogy valójában nem is férfi. – Mi…Mikor?
– Jó régen, még Tony előtt – vont vállat. – Nem nagy cucc, mégis nagydobra veritek.
– Tizenöt éve veled élek, de még egyszer sem láttalak nővel!
– Nos, pont tizenöt éve voltam utoljára nővel.
– Szóval ráuntál a nőkre, ezért pedofil lettél, és örökbefogadtad Domot? – kérdeztem összegyűrve a chipses zacskót. Szemet forgatott, majd visszatért a munkájához.
– Pontosan így történt, Leonardo… – Ehhez kétség sem fért. Adam inkább hasonlít néha egy hajléktalanra, mintsem egy pedofilra, na, nem mintha a kettő kizárná egymást, de bármennyire is utálom bevallani, Adam rendelkezik egy olyan képességgel, amivel nagyon ritka, hogy más rendelkezzék; önzetlenül képes szeretni. Főleg minket. Vagyis ezt mondják, én soha sem tudtam megkülönböztetni a szeretetet az ösztöntől, én mindig úgy láttam eddigi életem során, hogy a szeretet csak testi vágy, egy kényszeres hajlam és nem csak párok között. Ez…egy érdekes dolog. De sosem éreztem pozitívnak. Inkább olyan, mint a légy, mindig le akarod csapni, hogy többet ne zavarjon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése