II. Átvernek, de rohadtul

Sziasztok!

Február óta nem jelentkeztem, ami kicsit gáz, de mentségemre szóljon, kábé egy betűt nem bírtam leírni. Most kezd el visszatérni a kedvem az íráshoz, ha lesz elég erőm és ihletem, akkor A feláldozhatót is tovább írom, de egyelőre a Koronázatlan király [Mindenki megérdemel egy esélyt] van tervben.

Kicsit félve töltöm fel ezt a részt, mert az előzőt sem olvastátok valymi sokat, de remélem, ez a tizenhat oldal most több olvasót talál! Ha soknak találjátok egyszerre, kérlek, jelezzétek, és akkor majd kisebb részletekben teszem fel a részeket! Én nagyon szeretem írni, és higgyétek el, jó sztori lesz. Kérlek, adjatok nekem egy kis esélyt, egy kis kedvet, mert az utóbbi időben igen csak kevés visszajelzés érkezett. Igen,igen, én sem vagyok a legaktívabb, bevallom...

Szóval kellemes olvasást kívánok!

A visszajelzésekkel csak bátran, szívesen fogadok minden tanácsot!

xoxo

Avagy a rész, amiben Ashton elmondja nagy titkát, Leo pedig megismerkedik Ash faterjával.

Sose bízz meg egy bandavezérben sem.

I. Szánalmas életem lerövidítve

Hellóka-bellóka, drágaszágok!

Bár nem érkezett túl sok visszajelzés a történetet illetően - valljuk be, ez a prológus siralmas - én úgy gondoltam, megosztom az első fejezetet veletek. Figyelem! Elég hússzú - húsz oldal! De szerintem szarkasztikus, izgalmas és érzelmes már az elejétől, adjatok a történetnek egy esélyt! :') 

Szóval, itt van a drága Leo-m, aki igen érdekes múlttal rendelkezik, de a jelenje még kacifántosabb, a jövője pedig kifürkészhetetlen! 

Hasonló stílussal rendelkezik a drágám, mint Matt, csak sokkal tökösebb, igazi keménylegény XD

Na de, elég belőlem!

Kellemes olvasást kívánok!

Puszi

Ui1: Nem kell meg ijedni, amiért Bloggeren Foxie lettem, ugyanúgy a Lexa névre hallgatok, és Facen is Alexandra Lia Smith vagyok! ;)

Ui2: Remélem jól telt a Valentin-napotok, én speciel csokit zabáltam egyész nap...a szüleimmel. Szóóóval, egész jól telt a Valentin-napunk. XD (Lexa, te szerencsétlen...)

Meglepő, mi mindent rejteget a király

K

eserves életem kétezerkettő december huszonnegyedikén vette kezdetét, egy utcavégi mocskos kocsma padlóján. Se nem higiénikus, se nem emlékezetes, igazából mindig azt kívántam, bárcsak kitettek volna a hóba megfagyni. De sajnos sem anyám, sem a tulaj nem gondolta jó ötletnek.

Édesanyám – vagy legalábbis az az asszony, aki a világra hozott – igen érdekes szakmát űzött, mégpedig ku…akarom mondani szabaderkölcsű, társaságbeli hölgy volt, hatalmas, férfiakból álló rajongótáborral. Azt nem tudom, mit tartottak benne vonzónak, én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem emlékszem a kinézetére, ám régi…vendégei emlékeznek az én arcomra, így rögtön jönnek a ,,Te vagy a fia? Tiszta anyja!”. Na, nem mintha szándékosan összefutnék bármelyikkel, vagy egyáltalán megfordulnék olyan helyeken, ahol anyám kuncsaftjai szoktak – ilyenkor áldom az eget, hogy az arcmemóriám ugyanolyan hasznavehetetlen, mint anyámé volt egykor.

Olyannyira gyenge memóriával rendelkezett, hogy még az apám kinézetére sem emlékezett. Akárhányszor megkérdeztem, ki az a szerencsétlen, aki úgy döntött, anyámmal melegíti fel az ágyat, mindig az volt a válasz: ,,Nem emlékszem rá”. Minden gyerek vágya egy ilyen válasz. Azóta a nevét sikerült kinyomoznom, de erről majd később.

Négy éves voltam, mikor az anyám meghalt. A halálát megelőző négy évben pedig abban a kocsmában nevelkedtem, ahol meg is fogantam a női WC egyik fülkéjében. Mondom, tiszta kellemes egy ilyet végighallgatni négy évesen. Nos, mivel anyám rendszeres sportként űzte az ágytornát – természetesen mindig más partnert választva – AIDS-es lett. Alig egy év alatt végzett is vele, nekem pedig szülő híján ott kellett lennem vele és végignézni, ahogy haldoklik. Mindig köcsögnek éreztem magam, amiért sosem sajnáltam – sem akkor, sem most –, de mindig sikerült lenyelnem a torkomban növekvő gombócot. Egyszerűen sosem volt annyira része az életemnek, hogy hiányozzon. Ha pontosan szeretnék fogalmazni, akkor azt mondom, utáltam azt a nőt. Sőt, a mai napig utálom.